11. rész "Superman"

Csak akkor eszméltem fel, amikor egy kemény lökéssel a falnak nyomtak. A fal, mint a jég úgy horzsolta fel az arcomat. Szerencsére annyi lélek jelenlétem még voltam, hogy a karommal kicsit tompítani tudtam az esésen. Nem ismertem fel a támadóimat. A hangjuk még egy kicsit sem volt ismerős. Kemény és durva volt. A fejem borzasztóan vérzett, olyan hányinger kerülgetett , hogy úgy éreztem azonnal elhányom magamat. Ott feküdtem a földön és vártam a halált. Lábaimat nem tudtam megmozdítani. A szívem már alig bírta pumpálni bennem a vért. A támadóim pedig csak álltak felettem. Hol belém rúgtak, hol az arcomat ütötték.
- Na gyerünk cukorfalat! Mutasd meg, hogy mit tudsz! - nevetett az egyik.
- Hmm...szerintem túl sok ruha van rajta. Gyerünk nyuszifül állj fel és szedj le magadról egy pár göncöt.
Nem mozdultam. Tudtam, hogy mi fog történni. Minden olyan, mint az álmomban. Rajtam már csak valami csoda segíthet.
- Ha nem megy egyedül, akkor majd segítek. - indult el felém az egyik és megpróbálta letépni rólam a kabátomat.
- Melodie! - hallottam egy ismerős kiáltást magam mögött. Alig voltam már eszméletemnél, de azt a hangot ezek közül is felismerném. Louis.
- Mi a francot csináltok? - kérdezte még a távolból, de ahogy közelebb hallottam a hangját, már nem szólt semmit, csak egy hatalmasat bemosott annak, aki a kabátomat cibálta. A másik, mikor meglátta Louis vérben forgó szemeit elrohant. A megmentőm azonnal mellettem termett. Látásom már kezdett elhomályosodni, de tisztán láttam, hogy sírt. Leborult mellém és a karjaiba vont. Annyira erősen ölelt, hogy rögtön felmelegedtem. Könnyei a hajamat is eláztatták, de nem érdekelt. Örültem, hogy ott volt. Utolsó erőmmel ezt suttogtam:
- Louis...nem tették meg...-ennél többet nem bírtam mondani, mert elájultam. Azt még éreztem, hogy a karjaiba emelt és elvitt onnan.

A következő emlékem az, hogy egy nagyon fehér szobában fekszem, és valami monoton pittyeg mellettem. Kórházban voltam. A karomat és a fejemet gondosan bekötözték. A lábam sem fájt már annyira. Nem tudom, hogy kerültem ide. Minden annyira homályos, de az biztos, hogy Louisnak köszönhetem azt, hogy itt vagyok.
- Melodie....- éreztem anya kezét a kezemen. - Jó reggelt kincsem!
- Anya...te meg...hogyan...
- Nincsen semmi baj most már. Annyira örülök, hogy nem történt veled semmi komoly. - mondta fáradt, halvány hangon.
- Hogy kerülsz ide? - fogtam meg a kezét és fáradt arcára néztem.
- Louis hívott fel még éjszaka amikor behoztak. Apával azonnal iderohantunk és Louis elmesélte, hogy mi történt, aztán egy nővérke megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, mert jó kezekben vagy. Apának hajnalban el kellett mennie a bankba, de nem sokára ő is itt lesz.
- Anya...nem tették meg, de ha Louis nem jön időben...-mondtam a könnyeim között.
- Shh...ne sírj kincsem. - mondta anya, már sírva. - Ne fáraszd ki magadat.
- Beszélnem kell vele...találkoztatok?
- Igen. - mondta anya mosolyogva. - Szerintem nagyon aranyos srác és sosem lehetek elég hálás neki.
- Volt benn ő is? Mármint azon kívül, hogy behozott?
- Az igazat megvallva most is itt van. El nem mozdult mellőled. Olyan 5 óra felé bejött egy nővér és átvitte egy másik szobába aludni. Nagyon fontos vagy neki kicsim. - mosolygott anya.
- Tudom. - futott át egy mosoly az arcomon. - De te nem tudod az egész történetet.
- Majd elmeséled ha jobban leszel. Megyek eszek egy szendvicset a büfében. Te kérsz valamit?
- Valami csokisat. - kacsintottam rá.
- Értettem, ha már csoki kell akkor megmaradsz. - nevetett.
- Szeretlek anya. - nevettem. - És ne lopd apa szövegét.
Mikor anya kiment egyedül maradtam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Lehet, hogy a tegnap éjszaka eseményeim most jöttek elő, de borzasztó szorongás lett úrrá rajtam. Tegnap még annyira boldog voltam, hogy találtam egy remek barátnőt, az egy óra alatt semmissé vált. Nem tudom, hogy miért történt mindet ami a tegnap történt, de biztosan okkal kaptam ezt az élettől. Az is biztos, hogy nem véletlen, hogy pont Louis mentett meg. Olyannak éreztem magam, mint Lois Lane, akit mindig megment Superman. Olyanok vagyunk, mint Mary Jane és Peter Parker, vagy mint, Bella és Edward.
A sok gondolkodásban kifáradtam egy picit, agy elszundítottam. Pár perc múlva arra ébredtem fel, hogy becsukódik az ajtóm, de nem anya jött be.
- Ne haragudj...nem akartalak felébreszteni. - mondta Louis zavartan.
- Semmi baj. - mosolyodtam el. - Gyere ülj le.
- Csak kíváncsi voltam, hogy érzed magad. - mondta és leült az ágyam szélére.
- Neked hála most már sokkal jobban.
- Ennek nagyon örülök. Akkor megyek is. Tudom, hogy nem vagyok az a személy akivel a legjobban most szükséged van. - mondta és elindult az ajtó felé.
- Kérlek ne menj el. - emelkedtem fel, de akkora fájdalom nyílalt a homlokomba, hogy vissza kellett feküdnöm. - Meg akarom köszönni amit tettél. Nélküled már nem élnék.
Ezekre a szavakra Louis szeme könnyes lett és visszaült.
- Melodie...amikor láttam, hogy azok a szemetek...annyira ideges lettem és annyira megijedtem, mint soha eddigi életemben.
- Hogyan találtál meg?
- Vízilabda edzésről jöttem hazafelé mikor hallottam, hogy mi történik és amikor láttam, hogy te fekszel ott vérbe fagyva. Annyira féltem, hogy megteszik és valami bajod lesz, hogy azonnal cselekedtem. Ha nem látom, hogy milyen állapotban vagy már biztosan nem élnének. - mondta a könnyei között.
- Soha nem lehetek elég hálás ezért. - mondtam már én is sírva és megfogtam a kezét.
- Én nem lehetek elég hálás, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni mennyire fontos vagy nekem. Amikor megbántottunk a fiúkkal és miattam sírtál olyasfajta fájdalmat éreztem, hogy elviselhetetlen volt. Ez a tegnap éjszaka...olyan volt, mintha az életemet akarták volna elvenni tőlem.
- Kérlek ne sírj. - simogattam meg a kezét. - Már vége van.
- Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy egyedül voltál éjszaka. Ha előbb átöltözök edzés után ez nem történik meg.
- Kérlek ne hibáztasd magad. - könyörögtem.
- Melodie...te meg tudsz bocsájtani nekem valaha is?....