16. rész: "The Reason is you...."

Esett amikor kiléptünk a kórház ajtaján. A hatalmas parkolóban nagy nehezen találtuk csak meg a kocsit, mivel apa elfelejtette, hogy hol parkolt. Szerencsére csak alig áztunk el, mikor beszálltunk a kocsiba. Ez kicsit olyan volt, mint a sors fintora. Ironikus, hogy pont akkor vesztem össze az egyetlen ember akit mindennél jobban szeretek és az ok aki miatt minden történt egy hónap múlva az unokatestvérem lesz. Ennyire szerencsétlen még én se lehetek. 
Nem beszélgettünk. Apának jó érzéke volt ahhoz, hogy tudja mikor maradjon inkább csöndben. Ez pont egy ilyen alkalom volt. Csak ült és mereven nézett kifelé a szélvédőn. Én is csak bámultam a legördülő vízcseppeket. Az ablaktörlő megállás nélkül tisztította az ablakot, sajnos kevés sikerrel. Ez volt a Brit- szigetek varázsa. Úgy tudott szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Próbáltam az összes gondolatomat elterelni Amandáról és Louisról, de valahogy minden Louisra emlékeztetett amit a városban láttam. A sok pár akik boldogan ölelgetik egymást az esőben és élvezik, hogy mennyire szeretik egymást annyi érzést hozott elő belőlem, hogy ordítani tudtam volna. Nagyon fájt, hogy Louis így semmibe nézett engem amikor Amanda ott volt. Fájt, hogy kiabáltam vele és közben láttam az elgyötört arcát miközben otthagytam. Dühös voltam, hogy ennyire sebezhető vagyok. Haragudtam magamra, hogy meg fogom bántani Mason bácsit, hogy nem fogok szeretettel fordulni az ő kis Amandája felé.
A sebem borzasztóan lüktetni kezdett, mert nagyon felidegesítettem magamat. Szerencsére hazaértünk hamar így lefeküdhettem aludni.
- Majd én kipakolok Mel! Menj be! - mondta apa és megpuszilta a homlokomat.
- Köszi apa. - mondtam erőtlenül.
- Ennyire fáj kicsim? - kérdezte.
- Ühhüm.- bólogattam és kiszálltam a kocsiból.
Nem mondhattam el nekik, hogy mi történt. Ha majd Mason bácsi este nekik is elmeséli, hogy mik a tervei akkor talán beavatom őket, de nem akarom, hogy már most rossz szájízzel találkozzanak Ashleyvel és Amandával. Majd én elintézem az egészet.
Rocky mint mindig most is kitörő örömmel fogadott.
- Szia Pajti! - mosolyogtam. - Most nem vagyok túl jól, de ígérem, hogy elmegyünk sétálni ha jobban leszek.
Benn a házban nagyon jó illatok terjengtek már. Anya nagyon ügyes szakács volt. Minden ételt megfőzött olyan pontossággal, hogy egy mesterszakács is megemelhette a kalapját előtte.
- Kicsim! - szaladt anya hozzám és megölelt. - Végre itthon vagy, egy nyugodt pillanatom nem volt amíg nem voltál itthon.
- Semmi baj anya. - adtam egy puszit az arcára. - Most már minden rendben van csak fáradt vagyok.
- Akkor azonnal menj lefeküdni! - parancsolta. - Mason bácsi 3 óra múlva itt van.
- 3 óra?! Mennyi az idő most? - hüledeztem.
- Pontosan 3 óra van. Miért? 
- Már annyi az idő? Észre sem vettem. Mason bácsi egyedül jön?
- Persze. Ki mással jönne?
-  Senkivel. Csak úgy kérdeztem. Megyek fel.
- Pihenj le Kicsim. - mosolygott anya.
Felmentem a szobámba. Nem törődtem semmivel csak azzal, hogy minél előbb az ágyamban lehessek és kisírhassam magam. A farmeromat sem vettem le, csak bedőltem a kedvenc helyemre és a fejemre húzta a takarómat. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, hogy mennyire sírok. Kiadtam magamból minden fájdalmat, így egy kicsit megnyugodtam.
Az eső egy kicsit sem akart csillapodni. Olyan volt, mintha már évek óta esne.
- Melodie!El kell mennünk egy ügyféllel találkozni. A vacsora készen van. Maximum egy óra és itthon vagyunk. Sietünk! - kiabált fel anya.
- Menjetek nyugodtan! - kiabáltam vissza. - Sziasztok!
Egy perc múlva már hallottam, hogy a kocsi kiáll a felhajtón és a motor hangját lassan felváltotta az eső monoton kopogása. Megcsináltam az ágyamat és kipakoltam a bőröndömből. Hirtelen telefoncsörgésre lettem figyelmes. Az enyém csörgött valahol a nagy ruhakupac alatt. Rávetettem magam a kupacra és előhalásztam a mobilomat. Meg se néztem, hogy ki az csak beleszóltam.
- Igen?
- Szia Csajszi! - hallottam Maya hangját. - Hogy érzed magadat?
- Köszi már jobban. - mosolyogtam.
- Mesélj! Mi volt Louissal?
- Hosszú történet. Holnap nincs kedved átugrani?
- Dehogyisnem! de ugye nincs baj? - hallottam az aggodalmat a hangján.
- Az mindig van. Holnap mindent részletesen elmesélek.
Valaki csöngetett.
- Ne haragudj Maya, de csöngetnek. Később visszahívlak.
- Rendben. Szia Melodie!
Még egy csöngetés.
- Megyek már! - kiabáltam.
Gyorsan lerobogtam a lépcsőn. Nem láttam senkit az ajtó előtt. Azt hittem valaki hülyéskedik. Rocky sem ugatott, de ő biztos a hátsóudvarban van. Már éppen készültem beszólni az illetőnek, de amikor kinyitottam az ajtót nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Louis állt az ajtóban csuromvizesen és vörös szemekkel.
- Jézusom Louis! Mit csinálsz te ott? Gyere be!
- Köszi. - futott át egy halvány mosoly az arcán.
- Mit keres te zuhogó esőben a házunk előtt? - kérdeztem, ahogy becsuktam mögötte az ajtót és feltessékeltem a lépcsőn, a szobámba. - Vedd le a vizes ruháidat! Mindjárt hozok neked valami szárazat.
- Ne fogta meg a karomat. - Most kell elmondanom.
- Hallgatlak. - álltam meg előtte és karomat összefontam a mellkasomon.
- Tudom, hogy mekkora seggfej voltam délelőtt. Nem is tudom, hogy mi volt velem. Még csak tegnap jöttünk össze és én már az első nap megbántottalak. Általában nem vagyok ilyen. Nem is tudom, hogy mikor sírtam utoljára, de amióta megláttalak nem telik el úgy nap, hogy ne sírjak, de ez nem miattad van. Én vagyok az oka, mert én cseszem el mindig. Nézz csak rám. Itt állok a szobádban, csurom vizesen és azért könyörgöm, hogy bocsáss meg. Te vagy az oka, hogy ekkora idiótát csinálok magamból, de nem érdekel, mert nekem te jelented az egész világot és nem veszíthetlek el. Nem. Képtelen lennék túlélni. Ugye milyen ironikus? Én bántalak meg és az egyetlen aki miatt elveszíthetlek az én vagyok. Nem tehetek ró...
Gyorsan megcsókoltam, hogy ne beszéljen többet. Egyszerűn megbabonázott amikor megcsókolt, a világ megszűnik körülöttünk. De most nem engedtem elveszíteni a fejem. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó és valaki bejött, de nem anyáék, mert kocsi nem jött.
- Shh...- suttogtam a fülébe. - Louis!
- Igen? - nézett a szemembe.
- Valaki van a házban...

15. rész

"Rokon?!"

- Szia Melodie! - köszönt Amanda és szorosan megölelt. - Louis éppen ma reggel mesélt rólad. Azt hittem kicsit túloz, de te tényleg nagyon szép vagy.
- Köszönöm szépen. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Mikor találkoztatok?
- A nagymamám jött be kontrollra és megláttam, hogy ott ül a büfében. Nem bírtam ki, hogy oda ne szaladjak és a hajába ne túrjak az én kis Boo Bearemnek. - nevetett és közelebb húzta magát Louishoz, aki láthatóan elpirult ennek a  névnek a hallatára.
- Boo Bear? - vontam fel a szemöldökömet és kérdőn néztem az ÉN barátomra aki nem kis lelkesedéssel bámulta az EX barátnőjét, a szemem láttára.
- Hát nem mondtad el neki? - kérdezte Amada kuncogva. - Boo Bearnek én hívtam Louis még a kapcsolatunk alatt. De amint látom most is hatásos nála.
- Értem. - felvettem újra az erőltetett mosolyomat és folytattam. - Nagyon örülök, hogy megismertelek Amanda, de nekem mennem kell. Tudod mennék már haza.
- Én is nagyon örülök! - villantotta rám 1000 wattos vigyorát. - Remélem még összefutunk.
- Én is remélem. Louis? - fordultam felé.
- Ha nem baj akkor én még maradok. Rég találkoztunk már Amandával. Szeretnék beszélgetni vele egy kicsit.
- Khmm..persze...semmi gond, majd összepakolok egyedül.
- Tényleg nem haragszol? - fogta meg a derekamat és magához húzott.
- Persze...van mit bepótolnotok. - mondtam nem kevés szarkazmussal a hangomban, de ebből Louis nem vett észre semmit.
- Angyal vagy.- mosolygott és megcsókolt. - Este meglátogatlak. - és ezzel már el is tűnt.
- Ha még lesz rám időd. - motyogtam.
Bementem a szobába és elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Nem bírtam tovább harcolni a könnyeimmel, így megadtam magamat nekik. Tudtam, hogy nem szabad sírnom, mert nem lehetek gyenge, de ez most nagyon fájt. Szerencsére egy nővér pont bejött mikor kezdtem elérni a mélypontot.
- Szerbusz! - mondta mosolyogva. - Te vagy Miss Melodie Scott ugye?
- Igen, én vagyok. - mondtam szipogva. - Valami gond van?
- Nincsen semmi gond. A főorvos küldött, hogy mielőtt elmész menj fel hozzá.
- Nem tudja miért hív: Ugye nincsen semmi baj velem? - kérdeztem ijedten.
- Nyugodj meg kedvesem! Szerintem nem ilyen okból keres. Ha szeretnéd és már unod akkor levehetjük ezeket a kötéseket a fejedről .- mosolygott.
- Köszönöm. - válaszoltam kicsit jobb kedvvel. - Már tényleg nagyon unom.
- Akkor gyorsan leveszem rólad.
A nővér tényleg nagyon ügyes és gyors volt. Alig telt el 10 perc és már az összes kötés a fejemről az ágy mellett heverő tálkában kapott helyet. Sokkal jobb volt így, kötések nélkül.
- Így ni. - mondta a nővér. - Már nyoma sincsen a sebeknek. Nézd csak meg!
Gyorsan bementem a fürdőbe és megnéztem magam. A nővérnek igaza volt Szinte semmit sem látni azokból a nagyon csúnya sebekből.
- Köszönöm szépen. - mosolyogtam és megöleltem a hölgyet. - Hol találom a főorvost?
- Valószínűleg az irodájában van a legfelső emeleten. Odakísérjelek?
- Nem kell, köszönöm, de azt hiszem megtalálom egyedül is.
- Rendben van. Ki van írva az ajtajára.
- Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent. - mosolyogtam és kimentem a kórteremből.
 A lift szerencsére a folyosó közelebbik végén volt, ezért gyorsan megtaláltam. Megnyomtam a legfelső emeletre vivő gombot és vártam. Egyedül voltam a liftben. Nem hagytam, hogy a gondolataim Louisra vagy az ő kis "barátnőjére" kalandozzanak, mert akkor nem bírom ki sírás nélkül. Kisírt szemekkel meg mégsem mehetek a főorvoshoz. Eleget szenvedtem a könnyeimmel ahhoz, hogy végre a liftem elérjen a legfelső emeletre. Elkezdtem keresni az ajtókon a neveket. Már majdnem a folyosó végén jártam amikor kezdtem azt hinni, hogy rossz emeleten vagyok, hiszen sehol sem láttam kiírva főorvos nevét. Vissza akartam fordulni, de megláttam az egyik iroda ajtaján a főorvos feliratot. Név nem volt írva. Gondoltam most kezdhetett el itt dolgozni ezért még nem írták fel a nevét a táblára.
Félénken megkopogtattam az ajtót. Őszintén megmondom, hogy nagyon ideges voltam amiatt, hogy mit akar nekem mondani. Már a legrosszabb is eszembe jutott, de még gondolni se mertem rá, mert a gondolattól is tiszta ideg lettem.
- Gyere be! - szólt egy kedves hang.
Remegő kézzel nyúltam az ajtókilincshez. Bementem. Hatalmas meglepetésemre egy nagyon ismerős szempár nézett vissza rám.
- Mason bácsi? - esett le az állam. - Te meg hogy kerülsz ide?
- Szia Mel! Meg sem ölelsz már? - állt fel az asztal mögött.
- Dehogyisnem! - nevettem el magamat.
Gyorsan odafutottam hozzá és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Ülj le Melodie! - mosolygott.- Várom a kérdéseidet.
- Akkor az első. - kezdtem miközben leültem. - Hogy kerülsz ide? Tudtam, hogy Londonban dolgozol, de azt nem, hogy pont ebben a kórházban.
- A múlt hónapban neveztek ki főorvosnak ebben a kórházban. Amikor megtudtam, hogy mi történt veled és, hogy a mi kórházunkban vagy azonnal a legjobb kórterembe raktunk. Ez csak kijár a kedvenc unokahúgomnak. - kacsintott. - Jobban érzed már magadat? Sajnálom, hogy alig tudtam bemenni hozzád, de ez a rengeteg papírmunka.
- Semmi gond Mason bácsi. Sokkal jobban vagyok. Pont bepakoltam a cuccaimat amikor jött a nővér, hogy jöjjek fel ide.
- Haza is engedtek?
- Igen... a sebeim már szépen begyógyultak.
- Persze- persze...akkor semmi értelme itt maradnod.
- Minden rendben van bácsikám? - néztem rá kérdően.
- Az a helyzet Melodie..azért hívtalak ide fel, mert meg szeretnélek kérni valamire.
- Mondd csak! - szorítottam meg a kezét.
- Megnősülök és az szeretném, hogy legyél az egyik koszorúslányunk.
- Áááá.- nevettem. - Ez nagyszerű! Még szép, hogy leszek. Köszönöm, hogy gondoltatok rám. Ki a szerencsés?
- Ashley Williams. - mosolygott. - A lányával Amandával nem futottál össze reggel? Hallotta mi történt veled és meg szeretett volna látogatni.
Mint akit leforráztak úgy ültem ott a széken. Amanda?! Rámászik a barátomra és most kiderül, hogy a mostoha unokatestvérem lesz? Ilyen borzalom nem történhet meg velem. Biztosan csak álmodom. Könyörgöm csípjen meg valaki! Nem bírnám ezzel a nőszeméllyel egy családban és így állandóan Louis közelében lesz. Ezt nem fogom túlélni.
- Hé! Melodie! Jól vagy kicsim? - kérdezgette Mason.
- Jól persze. - próbáltam összeszedni magam. - Mit is kérdeztél?
- Azt, hogy találkoztál- e már Amadával?
- Jaaa..igen. Reggel összefutottunk.
- Mit gondolsz róla?
- Aranyos lány, de igazából nem tudtunk sokat beszélni.
- Értem. - mondta és az órájára pillantott. - Te jó isten már 11 óra! Fél óra múlva műtétem lesz. Ne haragudj Melodie, de mennem kell. Este vacsorázni megyek hozzátok, majd ott folytatjuk. Szia!
Gyorsan nyomott egy puszit az arcomra és kirobogott a szobából. Én csak ültem és gondolatok csak úgy cikáztak az agyamban. Sikerült erőt vennem magamon és elmentem a lifthez. Írtam apának egy SMS-t, hogy jöjjön értem. Azt írta, hogy 5 perc és itt van.
Körülbelül olyan gyorsan, mint egy csiga elvánszorogtam az ajtómig, a vállamra vettem a táskámat, kihúztam a bőröndöm húzóját és elhagytam a szobát.
- Melodie! - hallottam Louis hangját magam mögött. - Állj meg!
- Mit akarsz? - fordultam meg vörös szemekkel.
- Mi baj van édesem? - kérdezte és megölelt.
- Semmi...csak reggel szépen a tudtomra adtad, hogy nem vagyunk együtt, mivel le se vetted a szemed a kis Barbie babáról.
- Félre érted...
- Lehet.. de ez nálam nem fekszik. ... Viszlát Louis!
- Melodie! - fordított magával szembe. - Engedd, hogy megmagyarázzam, nekem te vagy a legfontosabb.
- Menj a pokolba! -rángattam ki a kezemet a szorításából.
Ott hagytam. Szédültem, a hasam felfordult, a könnyeim folytak. Életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat. Apa pont időben érkezett.
- Mi baj van Prücsök? - nézett a szemembe.
- Apa..- öleltem meg. - Vigyél haza kérlek!...