12. rész "A látogatók"

- Louis...én...- dadogtam és lesütöttem a szemem.
- Semmi baj...- mondta mosolyogva. - Én se bocsájtanék meg magamnak.
Nem tudtam mit válaszolni neki. Annyira szerettem még így is, hogy itt ül előttem, fogja a kezem és a bocsánatomért esedezik. Soha nem éreztem még ezt, hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy az már fáj. Igen..fáj. Fáj ránéznem és látom, hogy az a fájdalom, ami arcán van, azt én okoztam. De nem mondhatom meg neki, hogy mit érzek iránta, hiszen ő egy szóval sem mondta, hogy szeret, csak azt, hogy fontos vagyok neki és érez valamit irántam. Lehet szeretni úgy, hogy közben nem akarod szeretni?
- Nekem tényleg mennem kell. - mondta. - Szia Melodie!
- Sajnálom Louis....mindent...- válaszoltam könnyes szemmel.
Nem szólt semmit csak odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Minden rendben lesz. - suttogta.
A könnyek patakként csurogtak le az arcomon. Nem akartam, hogy észrevegye, ezért gyorsan megpróbáltam letörölni őket, de meglátta. Két kezével gyengéden letörölte a könnyeimet, felállt és kiment a szobából.
Alig maradt időm levegőt venni, mert nem sokkal Louis távozása után újabb látogatóm érkezett. Nem volt mást, mint az én csupa szív, cserfes barátnőm, Maya. Azonnal a nyakamba vetette magát és úgy szorított, hogy majdnem eltörte a nyakamat.
- Hééé...Maya! Meg akarsz fojtani?
- Dehogyis. - mondta és engedett a szorításból. - Annyira aggódtam. Ne haragudj, hogy egyedül hagytalak. Soha többé nem fogok ekkora orbitális baromságot csinálni. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Persze te kis lökött! - mosolyogtam. - Nem a te hibád, hogy ez történt. Ha ketten vagyunk is megtámadhatnak.
- De akkor is ... - sütötte le a szemét.
- A lényeg, hogy semmi komoly bajom sincs. Ha rendben lesznek az eredményeim holnap hazamehetek.
- Hál'istennek! - mosolygott.- Na de mesélj a megmentésedről.
- Tudtam, hogy ere vagy kíváncsi. - nevettem.
- Még szép! A legromantikusabb részeket meg ki akarod hagyni?
- Távol álljon tőlem. Meg amúgy is tudom, hogy mindenféle eszközzel ki akarod szedni belőlem.
- Ah...túl jól ismersz. - mondta színpadias hangon. - Mondjad!
Nem tehettem mást, muszáj volt elmondanom neki az egészet. Elmeséltem mindent a hideg macskakövön fekvéstől, a mellettem virrasztáson át, a bocsánatkérésig mindent.
- Istenem, de romantikus. Velem soha nem történik ilyen. - féltékenykedett.
- Örülj neki, hogy még nem próbáltak meg megerőszakolni.
- Jól van. Nem így értettem. És mit mondtál neki arra, hogy meg tudsz-e bocsájtani neki?
- Semmit. Nem tudtam mit mondani neki. Még mindig haragszom rá egy kicsit. - vontam meg a vállam.
- Melodie! Megmentette az életedet! Ha ő nem lenne ki tudja, hogy hol lennél már! A saját életének kockáztatásával mentette a tiedet és te ezek után még haragszol rá? Miért nem meséltél neki arról, hogy mit érzel?
- Azért, mert ős sem mondta, hogy szeret. Nem fogok futni utána.
- Ha jól értem, ha azt mondaná, hogy szeret te azonnal megbocsájtanál neki?
- Igen. - pirosodtam el. - Hiszen szeretem.
- Istenem te lány! Miért nem hiszed el, hogy mennyire szeret?
- Miből gondolod ezt?
- Melodie...azért bántott meg, mert félt attól, hogy elutasítod, aztán tegnap megmentette az életedet, egész éjszaka virrasztott melletted, bocsánatot kért még egyszer...ezek után még azt hiszed, hogy nem szeret?
- De akkor miért nem mondja?
- Fél. Képzeld magad az ő helyébe. Te meg mernéd mondani neki? Hiszen most sem mered.
- Igazad van. Annyira hülye vagyok.
- Dehogy vagy az. Biztosan be fog még jönni hozzád.
- De akkor is neki kell előbb mondania, hogy mit érez.
- Fogadjunk, hogy el fogja mondani.
- Rendben. Ha nyersz akkor 1 hétig mindent megteszek neked, de ha én akkor beismered, hogy nekem volt igazam.
- Állom a fogadást. - fogta meg Maya a kezem. - Jut eszembe. Harryre és Niallre haragszol még?
- Nem. - mosolyogtam. - Csak a barátjuknak segítettek. Soha nem haragudtam rájuk igazán.
Maya arca felragyogott, nyomott egy puszit az arcomra és az ajtóhoz szaladt. Ott visszafordult és mosolyogva mondta:
- Nekem most el kell mennem házit írni. Holnap jövök, addig itt hagyok neked egy ajándékot. A buszon találtam. - nevetett. - Biztosan tetszeni fog. Szia Mel! Holnap találkozunk..
- De...May...- szóhoz sem jutottam annyira gyorsan hadart.
Mikor kiment egy hatalmas csokrot láttam az ajtóban. A csokromban egy csomó vörös rózsa volt és valakik álltak mögötte.
- Szia Melodie! - mondták a csokor mögül.
- Sziasztok srácok! - mosolyogtam. - Gyertek elő nyugodtan..már nem haragszom rátok.
A hatalmas virágkavalkád mögül először egy göndör barna fejet, majd egy szőke kócosat láttam meg.
- Ezt neked hoztuk. - mosolygott Harry. - Köszönjük, hogy meg tudtál bocsájtani.
- Én is köszönöm, hogy itt vagytok. - mosolyogtam. - Hadd öleljelek meg titeket!
Először Nialltől kaptam egy hatalmas ölelést, utána pedig Harrytől. Mind a ketten olyan aranyosak voltak, hogy gondoltak rám. Ölelés után leültek az ágyam szélére és kérdezgetni kezdtek.
- Louis nagyon jó fej volt, hogy futni hagyta azokat a nyomorékokat. - szorította Harry ökölbe a kezét. - Ha ott lettem volna már nem élnének.
- Annyira megijedtem mikor Louis elmesélte, hogy mi történt. Örülök, hogy semmi bajod nem lett. - szorította meg Niall a kezemet. - Ha meg tette volna...
-  Nem tette meg...a lényeg, hogy most már sokkal jobban vagyok.
A fiúkkal még sokáig beszélgettünk, de sajnos nekik is menniük kellett, de megígérték, hogy holnap ha hazaértem átjönnek.
Időközben anya és apa is bejöttek. Hoztak vacsorát és apa behozta a laptopomat egy csomó filmmel, hogy ne unatkozzak este. Fél 8 felé ők is elköszöntek. Egyedül maradtam. A szobában saját fürdőm volt. Elmentem lezuhanyozni, átöltöztem, és kerestem magamnak egy jó filmet. Nyolckor bejött a főorvos és megnézte az eredményeimet. Azt mondta, hogy minden rendben van, így holnap mehetek haza. Mikor kiment elindítottam a filmet. Hirtelen azt vettem észre, hogy valaki ott áll a sötétben és engem néz...

11. rész "Superman"

Csak akkor eszméltem fel, amikor egy kemény lökéssel a falnak nyomtak. A fal, mint a jég úgy horzsolta fel az arcomat. Szerencsére annyi lélek jelenlétem még voltam, hogy a karommal kicsit tompítani tudtam az esésen. Nem ismertem fel a támadóimat. A hangjuk még egy kicsit sem volt ismerős. Kemény és durva volt. A fejem borzasztóan vérzett, olyan hányinger kerülgetett , hogy úgy éreztem azonnal elhányom magamat. Ott feküdtem a földön és vártam a halált. Lábaimat nem tudtam megmozdítani. A szívem már alig bírta pumpálni bennem a vért. A támadóim pedig csak álltak felettem. Hol belém rúgtak, hol az arcomat ütötték.
- Na gyerünk cukorfalat! Mutasd meg, hogy mit tudsz! - nevetett az egyik.
- Hmm...szerintem túl sok ruha van rajta. Gyerünk nyuszifül állj fel és szedj le magadról egy pár göncöt.
Nem mozdultam. Tudtam, hogy mi fog történni. Minden olyan, mint az álmomban. Rajtam már csak valami csoda segíthet.
- Ha nem megy egyedül, akkor majd segítek. - indult el felém az egyik és megpróbálta letépni rólam a kabátomat.
- Melodie! - hallottam egy ismerős kiáltást magam mögött. Alig voltam már eszméletemnél, de azt a hangot ezek közül is felismerném. Louis.
- Mi a francot csináltok? - kérdezte még a távolból, de ahogy közelebb hallottam a hangját, már nem szólt semmit, csak egy hatalmasat bemosott annak, aki a kabátomat cibálta. A másik, mikor meglátta Louis vérben forgó szemeit elrohant. A megmentőm azonnal mellettem termett. Látásom már kezdett elhomályosodni, de tisztán láttam, hogy sírt. Leborult mellém és a karjaiba vont. Annyira erősen ölelt, hogy rögtön felmelegedtem. Könnyei a hajamat is eláztatták, de nem érdekelt. Örültem, hogy ott volt. Utolsó erőmmel ezt suttogtam:
- Louis...nem tették meg...-ennél többet nem bírtam mondani, mert elájultam. Azt még éreztem, hogy a karjaiba emelt és elvitt onnan.

A következő emlékem az, hogy egy nagyon fehér szobában fekszem, és valami monoton pittyeg mellettem. Kórházban voltam. A karomat és a fejemet gondosan bekötözték. A lábam sem fájt már annyira. Nem tudom, hogy kerültem ide. Minden annyira homályos, de az biztos, hogy Louisnak köszönhetem azt, hogy itt vagyok.
- Melodie....- éreztem anya kezét a kezemen. - Jó reggelt kincsem!
- Anya...te meg...hogyan...
- Nincsen semmi baj most már. Annyira örülök, hogy nem történt veled semmi komoly. - mondta fáradt, halvány hangon.
- Hogy kerülsz ide? - fogtam meg a kezét és fáradt arcára néztem.
- Louis hívott fel még éjszaka amikor behoztak. Apával azonnal iderohantunk és Louis elmesélte, hogy mi történt, aztán egy nővérke megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, mert jó kezekben vagy. Apának hajnalban el kellett mennie a bankba, de nem sokára ő is itt lesz.
- Anya...nem tették meg, de ha Louis nem jön időben...-mondtam a könnyeim között.
- Shh...ne sírj kincsem. - mondta anya, már sírva. - Ne fáraszd ki magadat.
- Beszélnem kell vele...találkoztatok?
- Igen. - mondta anya mosolyogva. - Szerintem nagyon aranyos srác és sosem lehetek elég hálás neki.
- Volt benn ő is? Mármint azon kívül, hogy behozott?
- Az igazat megvallva most is itt van. El nem mozdult mellőled. Olyan 5 óra felé bejött egy nővér és átvitte egy másik szobába aludni. Nagyon fontos vagy neki kicsim. - mosolygott anya.
- Tudom. - futott át egy mosoly az arcomon. - De te nem tudod az egész történetet.
- Majd elmeséled ha jobban leszel. Megyek eszek egy szendvicset a büfében. Te kérsz valamit?
- Valami csokisat. - kacsintottam rá.
- Értettem, ha már csoki kell akkor megmaradsz. - nevetett.
- Szeretlek anya. - nevettem. - És ne lopd apa szövegét.
Mikor anya kiment egyedül maradtam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Lehet, hogy a tegnap éjszaka eseményeim most jöttek elő, de borzasztó szorongás lett úrrá rajtam. Tegnap még annyira boldog voltam, hogy találtam egy remek barátnőt, az egy óra alatt semmissé vált. Nem tudom, hogy miért történt mindet ami a tegnap történt, de biztosan okkal kaptam ezt az élettől. Az is biztos, hogy nem véletlen, hogy pont Louis mentett meg. Olyannak éreztem magam, mint Lois Lane, akit mindig megment Superman. Olyanok vagyunk, mint Mary Jane és Peter Parker, vagy mint, Bella és Edward.
A sok gondolkodásban kifáradtam egy picit, agy elszundítottam. Pár perc múlva arra ébredtem fel, hogy becsukódik az ajtóm, de nem anya jött be.
- Ne haragudj...nem akartalak felébreszteni. - mondta Louis zavartan.
- Semmi baj. - mosolyodtam el. - Gyere ülj le.
- Csak kíváncsi voltam, hogy érzed magad. - mondta és leült az ágyam szélére.
- Neked hála most már sokkal jobban.
- Ennek nagyon örülök. Akkor megyek is. Tudom, hogy nem vagyok az a személy akivel a legjobban most szükséged van. - mondta és elindult az ajtó felé.
- Kérlek ne menj el. - emelkedtem fel, de akkora fájdalom nyílalt a homlokomba, hogy vissza kellett feküdnöm. - Meg akarom köszönni amit tettél. Nélküled már nem élnék.
Ezekre a szavakra Louis szeme könnyes lett és visszaült.
- Melodie...amikor láttam, hogy azok a szemetek...annyira ideges lettem és annyira megijedtem, mint soha eddigi életemben.
- Hogyan találtál meg?
- Vízilabda edzésről jöttem hazafelé mikor hallottam, hogy mi történik és amikor láttam, hogy te fekszel ott vérbe fagyva. Annyira féltem, hogy megteszik és valami bajod lesz, hogy azonnal cselekedtem. Ha nem látom, hogy milyen állapotban vagy már biztosan nem élnének. - mondta a könnyei között.
- Soha nem lehetek elég hálás ezért. - mondtam már én is sírva és megfogtam a kezét.
- Én nem lehetek elég hálás, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni mennyire fontos vagy nekem. Amikor megbántottunk a fiúkkal és miattam sírtál olyasfajta fájdalmat éreztem, hogy elviselhetetlen volt. Ez a tegnap éjszaka...olyan volt, mintha az életemet akarták volna elvenni tőlem.
- Kérlek ne sírj. - simogattam meg a kezét. - Már vége van.
- Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy egyedül voltál éjszaka. Ha előbb átöltözök edzés után ez nem történik meg.
- Kérlek ne hibáztasd magad. - könyörögtem.
- Melodie...te meg tudsz bocsájtani nekem valaha is?....

10. rész  "Csajos délután"

- Figyelj Harry..én megbocsájtok, hogyha ezt akarod, de cserébe ti örökre tűnjetek el az életemből. - mondtam és becsaptam a szekrényem ajtaját.
- Inkább te figyelj. - nézett a szemembe. - Tudom, hogy mennyire szemetek voltunk veled, de biztos, hogy te ránk haragszol?
- Még van bőr a képeden idejönni és kioktatni? Mi a francért nem tudtok engem békén hagyni?
- Mert fontos vagy...nekünk. - sütötte le a szemét.
- Fontos?! Tegnap találkoztunk először és máris fontos vagyok? Ugyan miért?
- Azt...nem mondhatom el. Vagyis nem nekem kell.
- Igen, ismerem a storyt. Louis tegnap meglátott és azóta olyan mint akit fejbe csaptak. - nem bírtam ki nevetés nélkül a mondat befejezését.
Mikor Harry meglátta, hogy elmosolyodtam ő is elengedett egy halvány féloldalas mosolyt. Ettől a mosolytól rájöttem, hogy miért szerelmes beléjük az összes lány a suliban. Volt bennük ötükben valami különleges.
- Kicsit erősen fogalmaztál. - szólalt meg először Harry. - De igen nagyjából ez a lényeg.
- Csak az a probléma, hogy engem ez teljességgel hidegen hagy. Tegnap ilyenkor biztosan máshogy kezeltem volna, de a mai nap után...én teljes bizalommal fordultam felétek, míg ti csak átvertetek. Szerinted ezek után valaha is beszélni akarok veletek? Még azt is meggondolom, hogy ebbe az iskolába maradjak, és ha most megengeded órára kell mennem. - mondtam és elindultam az ellenkező irányba.
- Az infó ma elmarad. - kiabálta utánam. - Még nem jók a gépek.
Nem fordultam meg. Csak mentem és bámultam magam elé. Szerencsére a legjobb emberbe botlottam.
- Maya! De jó, hogy itt vagy. - öleltem meg a barátnőmet.
- Szia Mel! Pont téged kerestelek. - mosolygott. - Hallottad, hogy elmarad az utolsó óránk?
- Hallottam. De miért? Nekem infó lenne.
- Nekem is. - nevetett. - Ez az egyetlen közös óránk.
- Együtt van az informatikánk? - hüledeztem.
- Aha. - válaszolta. - Nem is tudtál róla?
- Nem. - nevettem. - De jó!
- Szerintem is. Nincs kedved elmenni valahova délután?
- Dehogyisnem. Már rám férne egy csajos délután.
- Helyes válasz. Akkor gyorsan menjünk haza, tegyük le a táskáinkat és 3-kor találkozzunk a házatok előtt.
- Benne vagyok. - mosolyogtam.
Karon fogtam Mayát és ketten elindultunk hazafelé. Egész úton nem szóltam semmit, ezt Maya is észrevette, de nem szólt semmit. Ő pár házzal feljebb lakott. A ház előtt elköszöntünk és megbeszéltük, hogy akkor egy óra múlva találkozunk.
Rocky már a kapuban rám ugrott, láthatóan nagyon örült nekem. Végre valaki aki feltétel nélkül szeret és örül, hogy láthat. 2 óra volt, persze a szüleim nem voltak otthon, ezért egyedül voltam. Ledobtam a cuccomat az előszobában és rögtön a konyha felé vettem az irányt. A hűtőben találtam egy kis paradicsomot és sonkát. Felmértem a helyzetet és arra jutottam, hogy összedobok egy szendvicset. Mikor kész voltam a "főzéssel" leültem a TV elé. A rengeteg csatorna közül egy normális műsort sem találtam. Végül az egyik adón megtaláltam a Spongya Bobot. Nagyon szerettem, mert a legrosszabb napjaimon is fel tudott vidítani. Annyira belemerültem a mesébe, hogy azt sem vettem észre, hogy már nagyon régóta nézem. 14:58 van. Gyorsan elpakoltam a tányéromat, megkerestem a pénztárcámat, felvettem a cipőmet és kabátomat, majd kirobogtam a ház elé. Maya pont akkor érkezett.
- Thyű, de pontosak vagyunk. - nevettem.
- Pont ez jutott eszembe. - nevetett vissza.
- Na hova megyünk? - kérdeztem.
- Mit szólsz a Starbuckshoz?
- Nekem megfelel.
- Akkor siessünk.
Elindultunk a város felé. Szerencsére a kávézó nem volt messze, így gyorsan odaértünk. Kint nem volt valami meleg, ezért nagyon jól esett a kávézó melege. Kerestünk hátul egy kis asztalt és oda leültünk. A pincér nagyon gyorsan megtalált minket és felvette a rendelést.
- Mit hozhatok hölgyeim?
- Én egy forrócsokit kérek szépen tejszínhabbal. - válaszoltam.
- Én is azt kérem, amit a barátnőm. - mondta Maya.
- Rendben. - válaszolt a pincér. - Kis türelmet kérek.
- Köszönjük. - válaszoltuk.
- Gyorsan írok anyának egy SMS-t, hogy eljöttem.
Villámgyorsan bepötyögtem az üzenetet. Pár percre jött anya válasza:
"Érezd jól magad!"
- Kész is. - mosolyogtam. - Meg kell ismerned a szüleimet!
- Majd mutass be nekik. - nevetett.
- Imádni fognak.
- Lehet engem nem imádni? - forgatta a szemeit.
Erre mind a ketten hatalmas nevetésben törtünk ki. A pincér közben meghozta a rendelésünket. A forrócsoki valami elképesztően finom volt.
- Na mesélj! Miért voltál olyan zaklatott amikor a suliban találkoztunk?
- Harry próbált meggyőzni, hogy megbánták amit tettek és, hogy fontos vagyok nekik.
- Erre te?
- Lekiabáltam és otthagytam a fenébe.
- Ennyire haragszol rájuk?
- Nagyon, mert nekem is fontosak ők. Amióta csak megláttam őket, de az amit tettek....ha nem veszem észre ki tudja meddig mennek el?
- Melodie...tudod ugye, hogy nekem mindent elmondhatsz?
- Persze. - mosolyodtam el.
- Akkor kérlek válaszolj őszintén...te is szereted Louist?
- Igen...de ezt nem akarom, hogy megtudja.
Hirtelen megcsörrent Maya telefonja.
- Anya küldte. Haza kell mennem. - szomorodott el.
- Semmi baj. Holnap befejezzük. Menj csak, majd én fizetek.
- Angyal vagy. - nyomott egy puszit az arcomra. - Legközelebb én fizetek.
Néztem ahogy kimegy az ajtón. Én még megittam a maradék csokimat és kifizettem a számlát. Kint még hidegebb lett. Összehúztam magamon a kabátomat és elindultam hazafelé. A közvilágítás alig pislákolt. Nem is vettem észre, hogy valaki vagy valakik követnek és egyre közelebb kerülnek hozzám...

9. rész "Mike"

Maya megragadta a karomat és behúzott a WC-be. Szerencsére nem volt messze, mert elég röhejesen nézhettem ki, ahogy a tornacuccommal a kezemben vonszolnak be az illemhelyre.
- Ülj le szerintem inkább. - mondta Maya.
- Úristen csajszi megijesztesz. Mi történt? - kérdeztem és engedelmesen leültem.
- Louisról van szó.
Ezekre a szavakra megállt a lélegzet is bennem egy pillanatra. Valahogyan ez a név mindig ezt váltja ki belőlem. Ne szóltam semmit, de Maya látta, hogy a legrosszabbra is felkészültem.
- Emlékszel, hogy azt mondtam még ez elején, hogy Louis normálisnak ismertem?
- Igen. Emlékszem.
- Akkor jó, mert erre az infóra fog épülni az egész történet.
 Bólintottam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt.
- Még tavasszal történt. - kezdett bele - Már év vége felé jártunk. Nagyon esős idő volt. Louis éppen hazafelé ment az öccsével, Michaellel. Michaelről majd később beszélek. Nagyon jó testvérek voltam. Louis akkor egy vidám, örökké gyerek fiú volt, aki imádta az életet és a barátait. Ő volt a suli mókamestere és akárcsak most, az összes lány az iskolában szerelmes volt belé és a haverjaiba. Valami sosem változik.
- Az biztos. - szóltam közbe, de Maya nagyon csúnyán nézett rám, ezért inkább lesütöttem és csöndben maradtam.
- Hol is tartottam? Ja igen. Michael. Nagyon aranyos kisfiú volt. Még csak 12 éves. Szakasztott a bátyja. Barna haja és kék szeme volt. Hatalmas dumája, még a tanárokat is le tudta szedni a lábukról. Mindenki imádta.
Na szóval...éppen hazafelé tartottak, amikor egy fekete ablakos kocsi megállt mellettük és elvitték Mike-ot. Louis ameddig csak tudott futott az autó után, de sajnos nem érte őket utol. A szülei és a rendőrség mindenfelé keresték már a kisfiút, de hiába. A kis Michel Tomlinsont soha többé nem látta senki.
Louis azóta nem önmaga. Már nem az az életvidám srác aki mindenkit szeret és mindig mosolyog. Már csak árnyéka önmagának. Minden idejét a fiúkkal tölti. Megpróbál erősnek mutatkozni, de mindenki tudja, hogy mi van a háttérben. Magát okolja a történtekért. Lehet, hogy te képes lennél kimozdítani őt ebből az egészből. - fejezte be a történetet.
Halálsápadt arccal néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Louis öcsét elrabolták minden ok nélkül. Biztosan nagyon nehéz volt elviselni azt a mérhetetlen nagyon fájdalmat, amit okoztak neki.
- De miért rabolták el? - kérdeztem.
- Nem tudni. Az apja befolyásos ember. Lehet, hogy valamelyik ellensége rabolta el.
- De ez még csak egy fél éve történt. Remélem nem hagyják abba a keresést.
- Természetesen folyamatosan kerestetik, de kicsi a valószínűsége, hogy meg fogják találni.
- Szegény szülei. Annyira sajnálom őket. - mondtam szomorúan.
- Ne is mondd. Soha nem adják fel a reményt, hogy a kisfiuk egyszer hazatér.
- Ez szörnyű. - mondtam. - De nem kell órára mennünk?
- De. -válaszolta és elindultunk a kifelé a WC-ből. A kijáratban Maya felé fordultam:
- Köszönöm, hogy elmondtad. - öleltem meg.
- Ez a legkevesebb. -szorított meg.
- Figyelj Maya! Tudom, hogy Louisnak mennyire nehéz lehet most, de ettől még nem fogok megbocsájtani neki. Ez nem ok arra amit tett.
- Megértelek. - mondta. - Dönts úgy ahogy jónak látod, de nehogy a harag vezéreljen. Most mennem kell, mert 2 perc múlva kezdődik az órám. Szia Mel! Később találkozunk.
- Szia Maya!
Az én termem nem volt messze a WC- től , ezért lassan megkerestem a szekrényemben a földrajz felszerelésem és bementem a terembe. Még nem volt benn mindenki csak a motyóik voltak lerakva a padjaikra. Automatikusan elindultam a terem hátsó végébe, a padom felé. Csak akkor álltam meg, amikor láttam, hogy a padtársam a teremben van és engem vár. Megfordultam és egy másik helyet kerestem. Szerencsére Liam és Zayn hiányzott, ezért volt egy teljesen üres pad a teremben. Fogtam magam és odaraktam a könyveimet. Ahogy leültem láttam, hogy a "padtársam" szomorú szemekkel néz rám. Tekinteté a hátamban éreztem, de nm akartam megfordulni, inkább bedugtam az iPodomat a fülembe és lapozgatni kezdtem a könyvet. Idén kontinensföldrajzot fogunk venni. Már általánosban is nagyon szerettem ezt a témakört. Végre ma valami jó hír.
    Nem tudom, hogy meddig nézegettem a könyveket, de hirtelen azt vettem észre, hogy mindenki áll. Gyorsan felnéztem és láttam, hogy a tanár nő pont akkor lépett be. Kikaptam a fülhallgatót a fülemből és felálltam.
- Jó napot gyerekek! Mrs. Hale vagyok. - mondta mosolyogva. - Üljetek le kérlek.
Mrs. Hale nagyon aranyos asszony volt. Nagyjából 50 éves és az arcáról sugárzott a kedvesség.
- Ki az aki  már belenézett a tankönyvbe? - kérdezte.
Nekem rögtön a magasba lendült a kezem, de nem mertem körbenézni. Nem akartam még véletlenül sem a fiúkra nézni.
- Csak egy ember? - kérdezte. - Hogy hívnak angyalom?
- Melodie Scott vagyok asszonyom.
- Nos Melodie, szereted a földrajzot?
- Nagyon, de a kontinensföldrajzot a legjobban.
 - Ezzel én is így vagyok. - mondta nevetve.
Ezen én is elmosolyodtam. A mai órán még nem vettünk semmit, csak összeírtuk, hogy mit kell hozni a jövő órára. Az óra nagyon gyorsan véget ért. Mrs. Hale még nem adott fel házit, azzal az indokkal, hogy elég lesz belerázódnunk a suliba. Elköszöntem a tanár nőtől és elindultam a szekrényem felé. Bepakoltam a könyveimet és előkotortam egy szendvicset, mert nagyon éhes lettem. Mikor elő halásztam az ebédem véletlenül levertem az üvegem. Vártam a csattanást, de nem történt semmit. Kíváncsian fordultam meg.
- Tessék. - mondta Harry reszelős hangján.
- Kösz. - mondtam . -Te is azért jöttél, hogy meggyőzz ti nem akartatok rosszat? Mert akkor el is mehetsz.
- Niallt és Louis már meghallgattad. Én is bocsánatot szeretnék kérni és azt, hogy hallgass meg....

8. rész " Soha nem akartalak bántani..."


- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem ijedten.
A lány öltözőben ott ült Louis. Vörös szemekkel ott gubbasztott és közben tördelte a kezeit. Elég szánalomra méltó látványt nyújtott. Tesi pólóját a könnyek már teljesen eláztatták. Haja csatakos és kócos volt.
- Hmm? - kérdeztem meg újra.
- Veled akartam beszélni. - mondta elhaló hangon.
- Mégis miről? Most, hogy a haverodnak nem sikerült kiengesztelnie te próbálkozol?
- Kérlek ülj le. Ennyit adj nekem, hogy meghallgatsz. Utána ha kérdéseid vannak az összesre válaszolok. Csak azt akarom, hogy tudd miért tettük.
Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a beszélgetést. Az eszem minden erejével azt kiabálta, hogy menjek innen, de....maradtam.
Az öltöző nem volt túl bagy. Fa öltözőfülkék voltak fogassal. 20 helyet számoltam meg. A teremhez tartozott még egy fürdőszoba is. Mindent összefoglalva nem volt olyan vészes. Louis a terem leghátsó, legsötétebb részén ült. Éppen, hogy csak ki tudtam venni az alakját. Én az öltöző másik végébe ültem le.
- Félsz tőlem? - kérdezte.
- Nem. - füllentettem.
Igazából nagyon féltem tőle és nem tudtam, hogy miért. Soha nem féltem senkitől még ennyire. De ő, ő teljesen más. Még soha nem tett olyat amiért félnem kellene tőle, de mégis ha csak meglátom elfog a rettegés. Életemben még soha senki nem volt rám ilyen hatással. Nem tudom, hogy miért történik ez, de már nagyon elegem van belőle.
- Akkor miért ülsz ilyen távol?
- Adtál valami okot arra, hogy közelebb üljek? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem. Igazad van. - mondta halványan.
- Elkezded még ma? - kérdeztem idegesen.
- Ne haragudj. Tudom, hogy van ezerszer jobb dolgod annál, minthogy  itt ülj és a szenvedésemet hallgasd.
- Ezt jól látod, de mondd már, hogy mit akarsz. Nem érek rá egész nap a nyavalygásodat hallgatni. Amúgy sem hiszem, hogy olyasmit mondanál, ami megváltoztatná a döntésem.
- Ezt is tudom, de az én lelkiismeretemen könnyítenél.
- Szerintem tudod azt is, hogy mi a véleményem a lelkiismeretedről. Nekem te ne is beszélj lelkiismeretről! Akkor kellett volna gondolnod a "lelkiismeretedre", amikor ok nélkül tönkretettétek ezt az egészet.
- Igazad van mindenben, csak könyörgöm hallgass meg.
- Mondjad...
- Tudom, hogy mennyire bunkók voltunk és így a mostani fejemmel már nem ezt tenném.
- Milyen gyorsan változik a véleményed. - mondtam nem kevés iróniával a hangomban. - Mit tennél? Avas már be!
- Nem kértem volna meg Niallt, hogy beszéljen veled.
- Óóó, hát persze, hogy nem inkább Harryt kérted volna meg. Annyit kérek tőled, hogy azt mondd meg, hogy miért csináltad ezt.
- Az egész tegnap történt. - kezdett bele. - Mikor megláttalak bejönni az iskolába. Rögtön megragadt rajtad a szemem. Te más voltál, mint az összes többi csaj, akiket eddig ismertem. Látszott, hogy te hús- vér lány vagy nem egy plázacica. Ez tetszett, és amikor a szemedbe néztem valami megváltozott bennem. Nem gondoltam volna, hogy valaki az életben ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani, ezért mindenáron távol akartam magamat tartani tőled. Sikerült mindez tegnap délutánid. Senkinek sem akartam elmondani, de a fiúk látták rajtam, hogy valami nincs rendben. Elmeséltem nekik mindent. Aztán mikor jöttél hazafelé és mi megláttunk. A fiúk azt akarták, hogy beszéljek veled, de nem akartam magamnak fájdalmat okozni. Tudtam, hogy egy olyan lány, mint te nem állna szóba velem. Eléggé sablon ez a szöveg, de tényleg így van. Hazamentem, de semmivel nem tudtam foglalkozni, mert minden gondolatom csak te voltál, ezért mikor már nem bírtam tovább elmentem a házatokhoz, hogy akár csak egy pillanatra is láthassalak. Sajnos nem így történt ezért hazamentem. Felhívtam a srácokat, hogy mi legyen. Én akartam, hogy ők próbáljanak meg veled beszélni. Nem akartak belemenni ebbe az egész őrültségbe, de nagyon akaratos voltam, így vonakodva, de beleegyeztek. Reggel megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni és....a többit már tudod.
Nem szóltam közbe, Hagytam, hogy nyugodtan végig mondja. Mikor befejezte kavarogtak bennem az érzések. Az egyik felem sajnálta Louist, a másik felem el akart szaladni és hagyni az egészet.
- Kérlek...mondj valamit. - kérlelt.
- Minden ezért történt? Mert nem mertél odajönni hozzám nehogy fájdalmat okozz magadnak?
Nem szólt semmit. Mereven bámulta a földet. Csak a szemeit törölgette, mert nem tudott a könnyeinek parancsolni.
- Gratulálok. - folytattam. - Sikerült valakinek mégis fájdalmat okozni.
- Melodie...soha nem akartalak bántani. Téged bántani az számomra öngyilkosság lenne, nem élném túl.
- Mégis sikerült és nézzük csak.. még élsz. - mondtam már én is könnyes szemekkel.
- Könyörgöm ne sírj. - kérte. - Ha tudtam volna...annyira hülye vagyok.
- Szépen átvertetek. Azt mondtad, hogy én más vagyok ettől függetlenül úgy kezeltetek, mint egy buta kislányt.
- Soha nem fogsz megbocsájtani nekem és hidd el megértem, de kérlek, a srácoknak bocsáss meg.
- Ezt nem ígérhetem meg. - szettem össze magamat. - Most pedig megyek. Azért köszönöm, hogy elmondtad mindezt.
- De nem változtatott semmin... - mondta.
Erre már nem válaszoltam. Összepakoltam a ruháimat és kimentem az öltözőből át a suliba. Az összes diák megbámult, de nem érdekelt.
Elértem a szekrényemhez, itt a könnyeim már akadálytalanul folyhattak.
- Melodie mi baj van? - fogta meg Maya a hátam.
- Se..semmi. szipogtam.
- Nézz ide! Mi történt?
- Csak annyira rossz ez az egész. - sírtam és a nyakába borultam.
- Semmi baj. - simogatta a hátam. - Louis?
- Majd elmesélem, de most képtelen vagyok beszélni róla.
- Megértem, de  szedd össze magad, mert nem akarom, hogy így lássanak akik most erre jönnek.
- Miért? Kik jönnek?
- Gyere, menjünk be a WC-be...valamit már rég el kellett volna mesélnem...