18. rész: "Egy régi ismerős"

- Mi? - kérdeztem és Louis felé fordultam.
- Ne haragudj fiam..ismerlek valahonnan? - kérdezte Tyler.
- Nem. - dadogta Louis. - Biztos összetévesztem valakivel.
- Értem. - mosolygott. - Akkor hát.. mi lesz a vacsora? Emma remélem elővetted a konyhatündér énedet.
- Ohh... azt nem kell elővenni, az mindig megvan, és a vacsora meglepetés. Mel, Louis!
- Igen? - kérdeztük kórusban.
- Lennétek olyan édesek és megterítenétek?
- Persze. - mosolyogtam. - De neked Louis nem kell jönnöd, végtére is te vendég vagy.
- Nem, szívesen megyek . - mondta, de még mindig éreztem a kézfogásán, hogy minden egyes porcikája Tylerre mered és szinte le sem veszi róla a tekintetét.
- Akkor gyere! - mondtam és gyengéden az étkező felé irányítottam.
 Szerencsére az étkezőt és a konyhát el lehetett szeparálni és így nyugodtan beszélhettem vele.
- Louis mi baj van? - tudakoltam. - Ismered Tylert?
- Nem szeretnélek belerángatni ebbe is...- válaszolta és csak pakolta a tányérokat és az evőeszközöket.
- Hé...- mentem oda hozza, magam felé fordítottam és fejemet a mellkasára tettem. -Nekem mindent elmondhatsz, hiszen már az életem része vagy. Mondd el, hogy mi bánt...
- Ez a férfi...Tyler. Apámnak dolgozott pár éve. Kirúgták, mer el akarta tenni a színről. Majdnem sikerült is neki, de szerencsére apát szeretik és az egyik alkalmazottja figyelmeztette. Tylert azonnal kirúgták a cégtől. Nem sokkal később Mike leveleket kapott, szegény annyira félt, hogy orvosok kezelték. Aztán egy nap... - itt megcsuklott a hangja.- az iskolából mentünk haza egy fekete kocsi állt meg mellettünk. Mickey-t bevonszolták a kocsiba és én nem tudtam semmit tenni. Futottam a kocsi után, de hiába, nem tudtam  utolérni őket, de egy pillanatra megláttam a sofőr arcát...Tyler volt... az tuti biztos...
Lélegzetvisszafojtva hallgattam Louis. Képtelen voltam elhinni, hogy az ember aki elvette életem értelmétől az öccsét.. ma esete egy asztalnál fog ülni velünk.
- De hogy lehet, hogy nem ismert meg az előbb? - kérdeztem.
- Nem tudom... szerintem ő nem látta az arcomat.
- Most mit csináljunk?
- Gondolkodom...majd ha beszélgetést kezdeményezek vele, te szállj be kérlek.
- Rendben...gyorsan fejezzük be a terítést, mert szerintem nem sokára itt vannak.
nem szóltunk egymáshoz. Némán pakoltuk a tányérokat, egyiket a másik után. A fejemben cikáztak a gondolatok. Tyler..aki a bácsikám jó barátja elrabolta Mickey-t most pedig itt teszi a szépet, mintha mise történt volna tavasszal. Mike leveleket kapott és most nekem küldözgetik. Egyszerűen nem bírtam tovább, úgy éreztem, hogy beleroskadok ebbe az egészbe. Amikor hétfő reggel bementem a suliba egy lány voltam aki képtelen beilleszkedni és most lehet, hogy engem is el akarnak rabolni, akárcsak Louis öccsét.
Apa hangja  keltett fel merengésemből.
- Valami baj van Melodie? - kérdezte apa és megfogta a derekamat.
- Semmi baj. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Csak elgondolkodtam.
- Jól van Prücsök! - mosolygott vissza. - Emma! Tyler Mason! Gyertek, a gyerekek kész vannak a terítéssel.
A gyerekekre normális esetben visszaszóltam volna ,de most semmi erőm nem volt veszekedni.
- Akkor hozom a levest! - kiabált anya az étkezőbe.
- Gyere Louis üljünk le... - fogtam meg Louis kezét és az asztal legtávolabbi pontjába ültünk le.
 Mindenki helyet foglalt és anya kihozta a levest. Tárkonyos levest főzött. Nagyon jól sikerült, mert láthatóan mindenkinek ízlett. Figyeltem Louis és figyeltem minden kis reakcióját. Láttam, hogy még mindig nagyon ideges, de nem szóltam semmit
Mikor leves minden szemét megettük felálltam és elvittem a leveses tálat, Louis pedig segített összeszedni a tányérokat. Nem szólt még mindig egy szót sem, én pedig nem akartam még jobban felidegesíteni. Gy is annyira rossz volt látnom, hogy ennyire szenved.
A főfogás is nagyon finom volt. Anya igazán kitett magáért. Éppen felálltam, hogy leszedjem az asztalt, de Louis megfogta a kezemet és fél szemével Tylerre nézett. Tudtam, hogy most mi fog következni. Engedelmesen visszaültem és az asztel alatt megfogtam Louis combját. Éreztem, hogy az érintésemtől kicsit megnyugszik.
- Szóval Tyler! - kezdte. - Mesélnél kicsit magadról?
- Ez nagyon jó ötlet Luis. - mosolygott apa. -Nagoyn kíváncsiak vagyunk rád..nem tudunk rólad semmit.
- Nem vagyok én olyan érdekes ember. - nevetett Tyler. - Mit szeretnétek tudni?
- Mi a foglalkozásod? -tettem fel a legelső kérdést.
- Volt egy munkám amit nagyon szerettem, de sajnos el kellett mennem... msot egy magánvállalkozást nyitottam.
Persze..raboljunk együtt gyerekeket és társa... - gondoltam magamban.
- Miért kellett elhagynod?- tapintott anya a lényegre.
- Bizonyos problémák merültem fel a vezetésben... 
Louis ezekre a szavakra teljesen megdermedt. A szeme szikrákat szórt közbe kellett lépnem. Megkerestem a kezét és erősen megszorítottam.
Beszélgetés közben volt időm megnézni Tylert. Ha nem tudnám, hogy egy elmebeteg még azt mondanám rá, hogy jól néz ki. Barna szemei és fekete haja volt. Magabiztosságot sugárzott az egész megjelenése.
- És Tyler van családod? - kérdezte apa.
- Csak egy fiam van...Mickey... 

17. rész : "Levegő és fenyegetés"

- Mi? - kérdezte suttogva.
- Valaki jár a házban. Most mit csináljunk? - kérdeztem idegesen és közelebb húzódtam Louishoz.
- MI nem csinálunk semmit. Én lemegyek és megnézem, hogy ki az. Te meg addig itt maradsz.
- Én is lemegyek. - erőszakoskodtam - Nem tudhatod mire képes.
- Szó sem lehet róla. Nem bírnám elviselni, hogy ha valami bajod esne. - mondta Louis és homlokát az enyémnek döntötte.
- Ahogy én sem akarom, hogy veled bármit tegyenek...
- Semmi baj nem lesz, csak engedd, hogy lemenjek, mert ha így haladunk a szüleid hazaérnek és akkor velük fog történni valami.
- Igazad van...menj..- mondtam és elengedtem a gallérját amit eddig folyamatosan szorítottam.
- Nem lesz semmi baj. - ismételte meg, nyomott egy puszit az arcomra és eltűnt.
Idegesen leültem az ágyamra és vártam., hogy Louis visszajöjjön. Csak ültem és imádkoztam, hogy bárki is járt a házban már ne legyen itt. Most éreztem először, hogy mennyire szeretem és, hogy képtelen lennék élni nélküle. Annyira fontos lett nekem egy hét alatt. Bevésődött az agyam minden kicsi részébe, a bőröm alá. Még ha akartam volna se tudtam volna kiverni a fejemből. Louis a lényem lett, az életem része. Tudom, hogy nem a legjobb része, de számomra nélkülözhetetlen. Olyan, mint a levegő. Mikor városban vagy tudod, hogy nem egészséges, de mégsem tudnál élni nélküle, de amikor végre kijössz a szmogból  élvezet nagyokat szippantani a tiszta levegőből. Valahogy ilyen nekem Louis. Sokszor összeveszünk, pedig még alig voltunk kettesben, de mindig ki tudtunk békülni és olyankor még a lélegzetvétel is könnyebb. Most már a lényem egyik része. Nem tudom meddig maradunk együtt, igazából semmit nem tudok. De annyit igen, hogy teljesen és visszavonhatatlanul belé szerettem. Ezt semmi sem tudja megváltoztatni.
Hirtelen lekapcsolódtak a villanyok a szobában és az egész házra teljes sötétség borult. Gyorsan a kapcsolóhoz szaladtam és megpróbáltam felkapcsolni. Semmi. Gondolhattam volna.
- Louis! - sikítottam halkan.
Nem érdekelt, hogy azt kérte maradjak. Meg kellett nézem, hogy van-e. Lefutottam a lépcsőn. Fogalmam sincs, hogy futottam le olyan gyorsan esés nélkül, biztosan az adrenalin volt az oka. Úgy éreztem, hogy ha maga Drakula is lett volna a házban még ő se lenne akadály.
- Louis! Looouis! - kiabáltam kétségbeesetten.
Nem érkezett válasz. Úgy gondoltam, hogy előbb a villanyórát kellene megnéznem, mert úgy nagyobb az esélye, hogy megtalálom ebben a hatalmas házban.
A villanyóra a lépcső alatti kis szobában volt. Valahogy odabotorkáltam a sötétben. Az ajtókilincset nem volt nehéz megtalálnom...a villanyóraszekrényt annál jobban. Szerencsére pár perc alatt az is megvolt. Végig tapogattam és boldogan vettem észre, hogy csak egy biztosíték volt lecsapva. Felpöccintettem és a házban újra az összes lámpa világítani kezdett, így Louis keresésére indultam.
- Lou..- mondtam, de nem tudtam végigmondani, mert megláttam, hogy ott ül a nappaliban.
- És lőn világosság! - nevettem. - Ugye nem láttál itt senkit?
- Nem...nyilván pont kiment amikor becsukódó ajtót hallottuk. - mondta elhaló hangon és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Valami baj van? - kérdeztem ijedten és leültem mellé.
Észrevettem, hogy valami papírt szorongat a kezében.
- Ez mi? - kérdeztem.
Nem szólt semmit, csak üveges szemmel meredt a semmibe.
- Louis! Mi van a kezedben?
- Tessék! - mondta és a kezembe nyomta a papírost.
Széthajtottam a papírt és kicsit olvashatóbb állapotba hoztam, mert Louis annyira erősen szorította, hogy a tinta kicsit elkenődött, de a szöveg még így is olvasható maradt:
"Rossz emberekkel barátkozol...nehogy te legyél a következő..."
Megdermedtem. Valaki meg akar szabadulni Louistól és az egészben a legrosszabb, hogy az az ember itt volt a házunkban, tehát figyel minket.
- Úristen! - motyogtam. - Mégis ki akar téged bántani?
- Melodie...- mondta Louis, aki miközben olvastam folyamatosan az arcomat nézte. - Nézd meg jobban...a hátulját.
Idegesen megfordítottam a lapot. A hátán egy név állt: Melodie
- Ezt a levet nem nekem...hanem neked szánták. - mondta és egy könnyes lett a szeme.
- Ne...nekem? De miért? - nyögtem és sírni kezdtem.
- Nem tudom...- mondta Louis és átölelte a vállamat.
A sírás annyira erőt vett rajtam, hogy Louis nyakába temettem az arcomat.
- Shhh! Ne sírj édesem! Megoldjuk! Megígérem, hogy senki sem fog bántani. Nem hagyom, hogy bárki bántson téged.
- Nem lehet...hogy valaki csak szórakozik velem?
- Nem hiszem...Mike is kapott egy ilyen levelet mielőtt..
- Istenem...- öleltem meg szorosan. - Ez nem történhet meg.
- Gondolom Maya elmesélte...
- Igen... de örülök, hogy megtette, most nem lenne erőd elmesélni.
- Annyira szeretlek! - mondta és megcsókolt. Könnyein eggyé váltak az arcunkon, majd Louis mellkasára csöpögtek.
Hirtelen eszembe jutott valami...gyorsan megnéztem a levelet újra. Az írás nagyon ismerős volt..aztán beugrott hol láttam. Gyorsan az előszobába mentem ahol a legelső "rózsáslevelet" hagytam. A 2 írás megegyezett.
- Louis...- dadogtam. - Nem ez az első levelem tőle.
- Hogy mi? - hüledezett és odaszaladt hozzám.
- Ezt még hétfőn kaptam egy rózsával. Azóta kaptam még 2-t. Szerelmes idézeteket küldözgetett.
Louis láthatóan megbénította amit hall.
- Louis...ez egy pszichopata...
Hirtelen kinyílt az ajtó és anyáék jöttek meg Mason bácsival.
Gyorsan eldugtam a leveleket és megfogtam Louis kezét.
- De jó, hogy itthon vagytok! -mosolyogtam. - Apa, anya, Mason bácsi..ő itt Louis Tomlinson..a barátom.
- Szia Louis! - mosolygott anya és egy puszit nyomott az arcára.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogott vele kezet apa.
- Én már nem tudok mit mondani csak, hogy mázlista vagy, az én kicsi Melodiem remek lány.
- Köszönöm szépen, hogy ilyen kedvesek velem. - mosolygott Louis.
- Ugye itt maradhat vacsorára? - kérdeztem.
- Még szép! - nevetett anya és apa kórusban. - Mason is elhozta egy barátját.
- Igen? Kit? - kérdeztem a bácsikámhoz fordulva.
- Ő Tyler Adams. - mutatott a háta mögött álló férfira akit észre sem vettem eddig.
- Nagyon örülök. - nyújtottam a kezem.
- Nem különben. - mosolygott.
Éreztem, hogy Louis megdermed újra mellettem miközben a férfira néz és ezt suttogta:
- De hiszem ő....

16. rész: "The Reason is you...."

Esett amikor kiléptünk a kórház ajtaján. A hatalmas parkolóban nagy nehezen találtuk csak meg a kocsit, mivel apa elfelejtette, hogy hol parkolt. Szerencsére csak alig áztunk el, mikor beszálltunk a kocsiba. Ez kicsit olyan volt, mint a sors fintora. Ironikus, hogy pont akkor vesztem össze az egyetlen ember akit mindennél jobban szeretek és az ok aki miatt minden történt egy hónap múlva az unokatestvérem lesz. Ennyire szerencsétlen még én se lehetek. 
Nem beszélgettünk. Apának jó érzéke volt ahhoz, hogy tudja mikor maradjon inkább csöndben. Ez pont egy ilyen alkalom volt. Csak ült és mereven nézett kifelé a szélvédőn. Én is csak bámultam a legördülő vízcseppeket. Az ablaktörlő megállás nélkül tisztította az ablakot, sajnos kevés sikerrel. Ez volt a Brit- szigetek varázsa. Úgy tudott szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Próbáltam az összes gondolatomat elterelni Amandáról és Louisról, de valahogy minden Louisra emlékeztetett amit a városban láttam. A sok pár akik boldogan ölelgetik egymást az esőben és élvezik, hogy mennyire szeretik egymást annyi érzést hozott elő belőlem, hogy ordítani tudtam volna. Nagyon fájt, hogy Louis így semmibe nézett engem amikor Amanda ott volt. Fájt, hogy kiabáltam vele és közben láttam az elgyötört arcát miközben otthagytam. Dühös voltam, hogy ennyire sebezhető vagyok. Haragudtam magamra, hogy meg fogom bántani Mason bácsit, hogy nem fogok szeretettel fordulni az ő kis Amandája felé.
A sebem borzasztóan lüktetni kezdett, mert nagyon felidegesítettem magamat. Szerencsére hazaértünk hamar így lefeküdhettem aludni.
- Majd én kipakolok Mel! Menj be! - mondta apa és megpuszilta a homlokomat.
- Köszi apa. - mondtam erőtlenül.
- Ennyire fáj kicsim? - kérdezte.
- Ühhüm.- bólogattam és kiszálltam a kocsiból.
Nem mondhattam el nekik, hogy mi történt. Ha majd Mason bácsi este nekik is elmeséli, hogy mik a tervei akkor talán beavatom őket, de nem akarom, hogy már most rossz szájízzel találkozzanak Ashleyvel és Amandával. Majd én elintézem az egészet.
Rocky mint mindig most is kitörő örömmel fogadott.
- Szia Pajti! - mosolyogtam. - Most nem vagyok túl jól, de ígérem, hogy elmegyünk sétálni ha jobban leszek.
Benn a házban nagyon jó illatok terjengtek már. Anya nagyon ügyes szakács volt. Minden ételt megfőzött olyan pontossággal, hogy egy mesterszakács is megemelhette a kalapját előtte.
- Kicsim! - szaladt anya hozzám és megölelt. - Végre itthon vagy, egy nyugodt pillanatom nem volt amíg nem voltál itthon.
- Semmi baj anya. - adtam egy puszit az arcára. - Most már minden rendben van csak fáradt vagyok.
- Akkor azonnal menj lefeküdni! - parancsolta. - Mason bácsi 3 óra múlva itt van.
- 3 óra?! Mennyi az idő most? - hüledeztem.
- Pontosan 3 óra van. Miért? 
- Már annyi az idő? Észre sem vettem. Mason bácsi egyedül jön?
- Persze. Ki mással jönne?
-  Senkivel. Csak úgy kérdeztem. Megyek fel.
- Pihenj le Kicsim. - mosolygott anya.
Felmentem a szobámba. Nem törődtem semmivel csak azzal, hogy minél előbb az ágyamban lehessek és kisírhassam magam. A farmeromat sem vettem le, csak bedőltem a kedvenc helyemre és a fejemre húzta a takarómat. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, hogy mennyire sírok. Kiadtam magamból minden fájdalmat, így egy kicsit megnyugodtam.
Az eső egy kicsit sem akart csillapodni. Olyan volt, mintha már évek óta esne.
- Melodie!El kell mennünk egy ügyféllel találkozni. A vacsora készen van. Maximum egy óra és itthon vagyunk. Sietünk! - kiabált fel anya.
- Menjetek nyugodtan! - kiabáltam vissza. - Sziasztok!
Egy perc múlva már hallottam, hogy a kocsi kiáll a felhajtón és a motor hangját lassan felváltotta az eső monoton kopogása. Megcsináltam az ágyamat és kipakoltam a bőröndömből. Hirtelen telefoncsörgésre lettem figyelmes. Az enyém csörgött valahol a nagy ruhakupac alatt. Rávetettem magam a kupacra és előhalásztam a mobilomat. Meg se néztem, hogy ki az csak beleszóltam.
- Igen?
- Szia Csajszi! - hallottam Maya hangját. - Hogy érzed magadat?
- Köszi már jobban. - mosolyogtam.
- Mesélj! Mi volt Louissal?
- Hosszú történet. Holnap nincs kedved átugrani?
- Dehogyisnem! de ugye nincs baj? - hallottam az aggodalmat a hangján.
- Az mindig van. Holnap mindent részletesen elmesélek.
Valaki csöngetett.
- Ne haragudj Maya, de csöngetnek. Később visszahívlak.
- Rendben. Szia Melodie!
Még egy csöngetés.
- Megyek már! - kiabáltam.
Gyorsan lerobogtam a lépcsőn. Nem láttam senkit az ajtó előtt. Azt hittem valaki hülyéskedik. Rocky sem ugatott, de ő biztos a hátsóudvarban van. Már éppen készültem beszólni az illetőnek, de amikor kinyitottam az ajtót nem az a látvány fogadott, mint amire számítottam. Louis állt az ajtóban csuromvizesen és vörös szemekkel.
- Jézusom Louis! Mit csinálsz te ott? Gyere be!
- Köszi. - futott át egy halvány mosoly az arcán.
- Mit keres te zuhogó esőben a házunk előtt? - kérdeztem, ahogy becsuktam mögötte az ajtót és feltessékeltem a lépcsőn, a szobámba. - Vedd le a vizes ruháidat! Mindjárt hozok neked valami szárazat.
- Ne fogta meg a karomat. - Most kell elmondanom.
- Hallgatlak. - álltam meg előtte és karomat összefontam a mellkasomon.
- Tudom, hogy mekkora seggfej voltam délelőtt. Nem is tudom, hogy mi volt velem. Még csak tegnap jöttünk össze és én már az első nap megbántottalak. Általában nem vagyok ilyen. Nem is tudom, hogy mikor sírtam utoljára, de amióta megláttalak nem telik el úgy nap, hogy ne sírjak, de ez nem miattad van. Én vagyok az oka, mert én cseszem el mindig. Nézz csak rám. Itt állok a szobádban, csurom vizesen és azért könyörgöm, hogy bocsáss meg. Te vagy az oka, hogy ekkora idiótát csinálok magamból, de nem érdekel, mert nekem te jelented az egész világot és nem veszíthetlek el. Nem. Képtelen lennék túlélni. Ugye milyen ironikus? Én bántalak meg és az egyetlen aki miatt elveszíthetlek az én vagyok. Nem tehetek ró...
Gyorsan megcsókoltam, hogy ne beszéljen többet. Egyszerűn megbabonázott amikor megcsókolt, a világ megszűnik körülöttünk. De most nem engedtem elveszíteni a fejem. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó és valaki bejött, de nem anyáék, mert kocsi nem jött.
- Shh...- suttogtam a fülébe. - Louis!
- Igen? - nézett a szemembe.
- Valaki van a házban...

15. rész

"Rokon?!"

- Szia Melodie! - köszönt Amanda és szorosan megölelt. - Louis éppen ma reggel mesélt rólad. Azt hittem kicsit túloz, de te tényleg nagyon szép vagy.
- Köszönöm szépen. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Mikor találkoztatok?
- A nagymamám jött be kontrollra és megláttam, hogy ott ül a büfében. Nem bírtam ki, hogy oda ne szaladjak és a hajába ne túrjak az én kis Boo Bearemnek. - nevetett és közelebb húzta magát Louishoz, aki láthatóan elpirult ennek a  névnek a hallatára.
- Boo Bear? - vontam fel a szemöldökömet és kérdőn néztem az ÉN barátomra aki nem kis lelkesedéssel bámulta az EX barátnőjét, a szemem láttára.
- Hát nem mondtad el neki? - kérdezte Amada kuncogva. - Boo Bearnek én hívtam Louis még a kapcsolatunk alatt. De amint látom most is hatásos nála.
- Értem. - felvettem újra az erőltetett mosolyomat és folytattam. - Nagyon örülök, hogy megismertelek Amanda, de nekem mennem kell. Tudod mennék már haza.
- Én is nagyon örülök! - villantotta rám 1000 wattos vigyorát. - Remélem még összefutunk.
- Én is remélem. Louis? - fordultam felé.
- Ha nem baj akkor én még maradok. Rég találkoztunk már Amandával. Szeretnék beszélgetni vele egy kicsit.
- Khmm..persze...semmi gond, majd összepakolok egyedül.
- Tényleg nem haragszol? - fogta meg a derekamat és magához húzott.
- Persze...van mit bepótolnotok. - mondtam nem kevés szarkazmussal a hangomban, de ebből Louis nem vett észre semmit.
- Angyal vagy.- mosolygott és megcsókolt. - Este meglátogatlak. - és ezzel már el is tűnt.
- Ha még lesz rám időd. - motyogtam.
Bementem a szobába és elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Nem bírtam tovább harcolni a könnyeimmel, így megadtam magamat nekik. Tudtam, hogy nem szabad sírnom, mert nem lehetek gyenge, de ez most nagyon fájt. Szerencsére egy nővér pont bejött mikor kezdtem elérni a mélypontot.
- Szerbusz! - mondta mosolyogva. - Te vagy Miss Melodie Scott ugye?
- Igen, én vagyok. - mondtam szipogva. - Valami gond van?
- Nincsen semmi gond. A főorvos küldött, hogy mielőtt elmész menj fel hozzá.
- Nem tudja miért hív: Ugye nincsen semmi baj velem? - kérdeztem ijedten.
- Nyugodj meg kedvesem! Szerintem nem ilyen okból keres. Ha szeretnéd és már unod akkor levehetjük ezeket a kötéseket a fejedről .- mosolygott.
- Köszönöm. - válaszoltam kicsit jobb kedvvel. - Már tényleg nagyon unom.
- Akkor gyorsan leveszem rólad.
A nővér tényleg nagyon ügyes és gyors volt. Alig telt el 10 perc és már az összes kötés a fejemről az ágy mellett heverő tálkában kapott helyet. Sokkal jobb volt így, kötések nélkül.
- Így ni. - mondta a nővér. - Már nyoma sincsen a sebeknek. Nézd csak meg!
Gyorsan bementem a fürdőbe és megnéztem magam. A nővérnek igaza volt Szinte semmit sem látni azokból a nagyon csúnya sebekből.
- Köszönöm szépen. - mosolyogtam és megöleltem a hölgyet. - Hol találom a főorvost?
- Valószínűleg az irodájában van a legfelső emeleten. Odakísérjelek?
- Nem kell, köszönöm, de azt hiszem megtalálom egyedül is.
- Rendben van. Ki van írva az ajtajára.
- Még egyszer nagyon szépen köszönök mindent. - mosolyogtam és kimentem a kórteremből.
 A lift szerencsére a folyosó közelebbik végén volt, ezért gyorsan megtaláltam. Megnyomtam a legfelső emeletre vivő gombot és vártam. Egyedül voltam a liftben. Nem hagytam, hogy a gondolataim Louisra vagy az ő kis "barátnőjére" kalandozzanak, mert akkor nem bírom ki sírás nélkül. Kisírt szemekkel meg mégsem mehetek a főorvoshoz. Eleget szenvedtem a könnyeimmel ahhoz, hogy végre a liftem elérjen a legfelső emeletre. Elkezdtem keresni az ajtókon a neveket. Már majdnem a folyosó végén jártam amikor kezdtem azt hinni, hogy rossz emeleten vagyok, hiszen sehol sem láttam kiírva főorvos nevét. Vissza akartam fordulni, de megláttam az egyik iroda ajtaján a főorvos feliratot. Név nem volt írva. Gondoltam most kezdhetett el itt dolgozni ezért még nem írták fel a nevét a táblára.
Félénken megkopogtattam az ajtót. Őszintén megmondom, hogy nagyon ideges voltam amiatt, hogy mit akar nekem mondani. Már a legrosszabb is eszembe jutott, de még gondolni se mertem rá, mert a gondolattól is tiszta ideg lettem.
- Gyere be! - szólt egy kedves hang.
Remegő kézzel nyúltam az ajtókilincshez. Bementem. Hatalmas meglepetésemre egy nagyon ismerős szempár nézett vissza rám.
- Mason bácsi? - esett le az állam. - Te meg hogy kerülsz ide?
- Szia Mel! Meg sem ölelsz már? - állt fel az asztal mögött.
- Dehogyisnem! - nevettem el magamat.
Gyorsan odafutottam hozzá és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Ülj le Melodie! - mosolygott.- Várom a kérdéseidet.
- Akkor az első. - kezdtem miközben leültem. - Hogy kerülsz ide? Tudtam, hogy Londonban dolgozol, de azt nem, hogy pont ebben a kórházban.
- A múlt hónapban neveztek ki főorvosnak ebben a kórházban. Amikor megtudtam, hogy mi történt veled és, hogy a mi kórházunkban vagy azonnal a legjobb kórterembe raktunk. Ez csak kijár a kedvenc unokahúgomnak. - kacsintott. - Jobban érzed már magadat? Sajnálom, hogy alig tudtam bemenni hozzád, de ez a rengeteg papírmunka.
- Semmi gond Mason bácsi. Sokkal jobban vagyok. Pont bepakoltam a cuccaimat amikor jött a nővér, hogy jöjjek fel ide.
- Haza is engedtek?
- Igen... a sebeim már szépen begyógyultak.
- Persze- persze...akkor semmi értelme itt maradnod.
- Minden rendben van bácsikám? - néztem rá kérdően.
- Az a helyzet Melodie..azért hívtalak ide fel, mert meg szeretnélek kérni valamire.
- Mondd csak! - szorítottam meg a kezét.
- Megnősülök és az szeretném, hogy legyél az egyik koszorúslányunk.
- Áááá.- nevettem. - Ez nagyszerű! Még szép, hogy leszek. Köszönöm, hogy gondoltatok rám. Ki a szerencsés?
- Ashley Williams. - mosolygott. - A lányával Amandával nem futottál össze reggel? Hallotta mi történt veled és meg szeretett volna látogatni.
Mint akit leforráztak úgy ültem ott a széken. Amanda?! Rámászik a barátomra és most kiderül, hogy a mostoha unokatestvérem lesz? Ilyen borzalom nem történhet meg velem. Biztosan csak álmodom. Könyörgöm csípjen meg valaki! Nem bírnám ezzel a nőszeméllyel egy családban és így állandóan Louis közelében lesz. Ezt nem fogom túlélni.
- Hé! Melodie! Jól vagy kicsim? - kérdezgette Mason.
- Jól persze. - próbáltam összeszedni magam. - Mit is kérdeztél?
- Azt, hogy találkoztál- e már Amadával?
- Jaaa..igen. Reggel összefutottunk.
- Mit gondolsz róla?
- Aranyos lány, de igazából nem tudtunk sokat beszélni.
- Értem. - mondta és az órájára pillantott. - Te jó isten már 11 óra! Fél óra múlva műtétem lesz. Ne haragudj Melodie, de mennem kell. Este vacsorázni megyek hozzátok, majd ott folytatjuk. Szia!
Gyorsan nyomott egy puszit az arcomra és kirobogott a szobából. Én csak ültem és gondolatok csak úgy cikáztak az agyamban. Sikerült erőt vennem magamon és elmentem a lifthez. Írtam apának egy SMS-t, hogy jöjjön értem. Azt írta, hogy 5 perc és itt van.
Körülbelül olyan gyorsan, mint egy csiga elvánszorogtam az ajtómig, a vállamra vettem a táskámat, kihúztam a bőröndöm húzóját és elhagytam a szobát.
- Melodie! - hallottam Louis hangját magam mögött. - Állj meg!
- Mit akarsz? - fordultam meg vörös szemekkel.
- Mi baj van édesem? - kérdezte és megölelt.
- Semmi...csak reggel szépen a tudtomra adtad, hogy nem vagyunk együtt, mivel le se vetted a szemed a kis Barbie babáról.
- Félre érted...
- Lehet.. de ez nálam nem fekszik. ... Viszlát Louis!
- Melodie! - fordított magával szembe. - Engedd, hogy megmagyarázzam, nekem te vagy a legfontosabb.
- Menj a pokolba! -rángattam ki a kezemet a szorításából.
Ott hagytam. Szédültem, a hasam felfordult, a könnyeim folytak. Életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat. Apa pont időben érkezett.
- Mi baj van Prücsök? - nézett a szemembe.
- Apa..- öleltem meg. - Vigyél haza kérlek!...

14. rész "Amanda"


- Mi volt ez? - kérdezte Louis és szétváltunk a csókból.
- Én nem hallottam semmit. - suttogtam.
- Lehet csak valamelyik beteg mászkál a folyosón. - vélekedett.
- Hmm...lehet...- ásítottam.
- Álmos vagy édesem? - kérdezte és karajait a derekam köré fonta.
- Egy picit füllentettem.
Igazából nagyon fáradt voltam. A mai nap eseményei teljesen felkavartak. Itt van előttem a suli egyik legjobb pasija és a karjaiban tart. Bevallotta, hogy szeret...kell ennél több? Tegnap ilyenkor még a földön feküdve vártam a halálra, most meg a világ legboldogabb és legszerencsésebb lánya vagyok. Mostantól mindent rózsaszínben fogok látni.
- "Picit". - nevetett. - Látom, hogy alig bírod nyitva tartani a szemeidet.
- De most nem akarok elaludni. - tettem a fejem a mellkasára és hallgattam a szíve ütemes lüktetését.
- Melodie! - szorította meg a derekam, ezzel még közelebb kerültem hozzá. - Annyi időnk lesz még, de ha most nem alszol, akkor holnapra nagyon ramatyul fogsz kinézni.
- De ha most elalszom, akkor te elmész és félek, hogy csak álmodtam ez az egészet. Nem akarom, hogy mindez csak egy buta kis álom legyen.
- Igazi vagyok. - mosolygott. - Ahogy te is és ez eddigi életem legszebb éjszakája.
- Az álombeli éned is ezt mondaná. - vontam fel a szemöldökömet.
- Akkor mégis hogyan bizonyítsam be, hogy nem csak egy álom vagyok? - kérdezte és a szája már olyan közel volt az enyémhez, hogy lassan ajkaink összeértek.
- Majd holnap, ha még mindig az enyém vagy akkor elhiszem.
- Csak holnapig legyek veled?  - villantotta féloldalas mosolyát.
- Dehogyis. - nyomtam egy puszit az arcára. - Ameddig akarsz. Meddig is akarsz?
- Hmmm...ezen gondolkodnom kell.
- Hahh...
- Ha veled lehetek az örökkévalóság sem lenne elég. mosolygott és lágyan megcsókolt.
- Tényleg mennem kellene aludni. - nevettem.
- Ennyire akarod, hogy elmenjek?
- Nem..., de muszáj lesz. -biggyesztettem le a szám szélét.
- Talán mégsem. - csillant fel a szeme.
- Mi a...? - kérdeztem, de több szó nem jött ki a számon, mert Louis felkapott az ölébe és beugrott velem az ágyba.
- A laptopom Louis! - sikítottam.
- Semmi baja nincs. - nevetett és kirakta a gépet az éjjeli szekrényre.
- Hál'istennek. - nevettem vissza.
- Most mondd, hogy nem volt vicces.
- Még jó, hogy puhára érkeztünk. De most mi értelme volt ennek?
- Gondoltam ha már ennyire nem akarod, hogy hazamenjek akkor itt is aludhatok. - mosolyodott el.
- Nem fognak keresni a szüleid?
- Nincsenek itthon. Konferencia útra mentek csak vasárnap jönnek haza.
- Mit fogunk csinálni ha reggel megjönnek az én szüleim?
- Majd kimegyek addig inni egy kávét és úgy csinálok mintha jöttem volna meglátogatni téged. Ne stresszelj mindenen!
- Nem stresszelek. - böktem vállba. - Te így fogsz aludni?
- Gondoltam ledobok pár cuccot. Mondjuk a farmert.
- Hmmm....- nevettem és viccesen lesütöttem a szemem a farmer szó hallatára.
- Milyen gonosz vagy! - nevetett. - Te is leveheted a nadrágod. - bökött a pizsim felé.
- Rajtam pizsama van..- nyújtottam ki a nyelvem.
- Nem tehetek róla, hogy nem készültem arra, hogy itt alszom.
- Nem boxerben és pólóban is tökéletesen megfelelsz. - mosolyogtam.
- Akkor meg shhh és menj arrébb, hogy elférjek.
Lehúzta magáról a nadrágját és lerakta a szobámban álló székre. Az ágyam nem volt túl nagy, de vele boldogan megosztottam. Még sokáig beszélgettünk, de annyira elfáradtam, hogy nem bírtam tovább ébren maradni. Fejemet újra a mellkasára tettem és hallgattam a szíve dobbanásait. Mostantól ez lett a kedvenc dallamom.
Éjszaka azt álmodtam, hogy Louis és én már megöregedtünk és a családunk körében ülünk. Ott voltak a srácok is. Liam, Zayn, Niall és Harry, de ők nem öregedtek semmit. Aztán mikor újra magamra néztem már én se voltam öreg és Louis sem. Aztán minden tiszta vér lett és felébredtem.
Mikor kinyitottam a szemem a hercegem már nem feküdt mellettem. Gondoltam, hogy lement a büfébe, ahogy megbeszéltünk, mert a farmerja már nem volt a helyén. Én is felkeltem és felöltöztem. A folyosón, szemben a szobám ajtajával volt egy kávéautomata. Keretem egy kis aprót és kimentem inni egy forrócsokit. Mikor megvettem az innivalómat egy pillanat alatt leforrázott amit ott láttam. Louis közeledett, a karján egy szőke cicababával és elmerültem beszélgettek. Én csak álltam ott és azt se tudtam, hogy mit csináljak vagy mit gondoljak erről az egészről. Már késő volt visszamenni a szobába...megláttak.
- Melodie! - jött oda hozzám Louis és megpuszilta vöröslő arcomat. - Ő itt Amanda Williams...a voltbarátnőm....

13. rész " I'm not a perfect person..."

- Ki van ott? - kérdeztem ijedten és lehalkítottam a filmet.
- Ne haragudj, hogy most zavarlak, de nem bírom tovább magamban tartani. - hallottam Louis hangját a sötétből. Most nem volt olyan, mint eddig. Meggyötört volt és fáradt, mint aki most futotta le a londoni maratont.
- Jézusom Louis mi baj van? - kérdeztem ijedten. - Ugye nem történt semmi?
Gyorsan felkapcsoltam a villanyt, hogy lássam nem történt- e semmi komoly vele. Szerencsére külsőleg semmi jelét nem mutatta, hogy valami gond lenne vele. haja szokásosan fel volt zselézve, egy dzsekit és egy farmert viselt tornacipővel. Még ilyen egyszerű ruhában és megviselten is ő volt a világ leghelyesebb sráca számomra.
- Gyere ülj le! - odasétáltam hozzá, megfogtam a kezét és az ágy szélére ültettem. - Kérsz valamit inni?
- Nem, köszönöm. - válaszolta elhaló hangon.
- Kérlek Louis mondd már, hogy mi van...teljesen megijesztesz.
- Gyere! Ülj ide mellém. - megfogta a derekamat és magam mellé ültetett. - Ezt már rég el kellett volna mondanom. Annyit kérek, hogy ne szólj közbe amíg a végére nem érek.
- Rendben. - mondtam és egy apró keresztet tettem az ujjaimmal a szám elé. Erre egy halvány mosoly szaladt át az arcán. Az a fajta mosoly volt, amivel nők ezreit képes lenne levenni a lábáról. De ez a mosoly most csak az enyém volt.
Várt egy kicsit. gyönyörű kék szemeit az enyémbe mélyesztette. Azt hittem azonnal elájulok tőle. Már a puszta látványától is 120- ra ment fel a vérnyomásom. Ijesztő, hogy egyik napról a másikra, hogy megváltozhat egy ember véleménye a másikról. Tegnap még pokolba kívántam volna őket, ma meg az a pokol számomra ha nincsenek itt. Különösen akkor, amikor Louis nincsen velem. Idegesen néztem a szemébe és vártam, hogy mit akar elmesélni. Csak vártam és vártam, aztán hirtelen megszólalt.
- Mikor délelőtt elmentem és azt mondtam, hogy én sem bocsájtanák meg magamnak...te azt válaszoltad, hogy sajnálsz mindent. Ez kíváncsivá tett. Egész délután ezen a két mondaton gondolkoztam egészen idáig, de még most se tudom igazán, hogy mit akart ez jelenteni mégis adott valamennyi reményt, hogy mégsem olyan rossz a helyzetem, hogy talán van esélyem arra, hogy újra megbízz bennem. Csak feküdtem az ágyamon és nem tudtalak kiverni a fejemből. Nem tudom mi ütött belém, de felvettem a kabátomat és elindultam a kórházba. Nem volt semmi ötletem, hogy mit mondjak neked, egyszerűen csak látni akartam azt a gyönyörű arcodat. - mondta és tenyere közé fogta arcomat. - Ezek azok a szemek, amelyek 3 nap alatt felforgatták az egész világomat. Mióta csak beléjük néztem 3 méterrel a felhők fölött vagyok és nem tudom kontrollálni a tetteimet. Ezért is sikerült már rögtön a második napon megutáltatnom magamat. Ezt a bűnömet soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Nem bírom elfogadni, hogy miattam gyönyörű arcodat könnyek áztatták, hiszen te nem tettél semmi olyat amivel ezt érdemelted volna ki. Megértem, hogy emiatt mindig is utálni fogsz. Ne haragudj, hogy itt rabolom az idődet a szerencsétlenkedésemmel, ígérem mindjárt végzek. Szóval nagyon sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy nem kellene erőltetnem ezt a dolgot. Figyelj, még csak 3 napja ismertelek meg és már mennyi bajt okoztam. Megbántottalak nem is kicsit, átvertelek akaratomon kívül, tegnap majdnem megerőszakoltak. Melodie. Ne haragudj azokért a dolgokért amiket tettem. Ezért is kérlek, hogy ne találkozzunk többet. Nagyon okos lány vagy. Biztosan átvesznek egy másik gimnáziumba is. Nem tehetem tönkre az egész életedet, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem.
Nem bírtam tovább. Szememből kicsordult egy könnycsepp és Louis tenyerébe hullott, aki azonnal letörölte.
- Louis...nem teheted ezt. - sírtam.
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek ezt te is tudod. - válaszolt könnyes szemekkel.
- Nem...nem lesz jobb.  Egy kicsit sem. - zokogtam.
- Könyörgöm ne sírj. - simította meg Louis az arcomat.
- Mi az, hogy ne sírjak? Most akarod kitépni azt a részt az életemből, amit a legjobban utálok mégis nem tudnék élni nélküle. Te vagy ez a rész.
- Melodie...nem vagyok az a srác akire neked szükséged van. Bennem semmi sem jó.
- Nem...több vagy, mint egy srác...- sírtam. Annyira megfájdult a fejem, hogy le kellett dőlnöm, különben elájultam volna.
- Idővel megérted, hogy miért tettem. - suttogta.
Fölém hajolt, egy gyengéd puszit nyomott az arcomra, sarkon fordult és elindult kifelé.
Még időben sikerült elkapnom a karját és visszatartanom. Felkeltem és oda sétáltam hozzá.
- Most te figyelj de. - néztem mélyen a szemébe. - Ezt utálom a legjobban a hülye amcsi filmekben, hogy a főhős mindig el akarja hagyni a főhősnőt, mert azt hiszi, hogy ettől jobb lesz nekik. Soha nem gondoltam, hogy ez velem is megtörténhet. Nem leszek hisztis drámakirálynő és nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétálj az életemből. Nem. Itt maradsz velem, mert te is ugyanolyan fontos vagy nekem, mint én neked. Louis. - suttogtam. - Nem akarlak elveszíteni.
Megfogtam az arcát és a szemébe néztem. Láttam, hogy a szeme teljesen vörös a sírástól. Borzasztó érzés volt ránézni. Kimondhatatlanul szeretem és kibírhatatlan, hogy sírni látom.
- Melodie...kérlek, én csak neked akarok jót. Nem vagyok az a fiú akire te gondolsz.
- Nálad jobb embert nem ismerek.
- Ne nevettess...- felnevetett feszültem. - Jobb embert? Melodie...ha nem lettél volna olyan rossz állapotban súlyosabban helyre teszem azt a patkányt.
- De nem tetted...- fogtam meg a kezét.
- Lehet, hogy meg is öltem volna.
- Most már fölösleges azon görcsölni, hogy mi lett volna ha... a lényeg, hogy te semmi rosszat nem tettél.
- Istenem Melodie miért akarod mindenáron a jót keresni bennem?
- Mert van benned. Én tudom, hogy van.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? - mondta a könnyeivel harcolva.
- Mert fontos vagy nekem. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. És ne foglalkozz azzal, hogy nem bocsájtok meg. Megbocsájtok mindent. Emiatt ne legyen lelkiismeret furdalásod.
- Melodie..miért szeretlek ennyire? - kérdezte és megcsókolt. Olyan gyengéd volt még is kemény. Valami mámorítóan jól csókolt. A szája tökéletesen illett az enyémre. Egy darabig engedte, hogy én vezessek, de utána átvette az irányítást. Rábíztam magamat. Beletúrtam dús hajába és karomat a nyaka köré fontam. Ez volt életem legszebb pillanat.
- Szeretlek! - suttogtam a szájába.
Éreztem ahogy elmosolyodik a csókunkba...aztán folytatta, de most már kisebb elánnal. Inkább örömet akart okozni mind a kettőnknek. Most végre először boldog voltam.
Az első romantikus élményünket a kórtermemben töltöttük, de a jó kedvünk nem volt tartós....
Az első roman

12. rész "A látogatók"

- Louis...én...- dadogtam és lesütöttem a szemem.
- Semmi baj...- mondta mosolyogva. - Én se bocsájtanék meg magamnak.
Nem tudtam mit válaszolni neki. Annyira szerettem még így is, hogy itt ül előttem, fogja a kezem és a bocsánatomért esedezik. Soha nem éreztem még ezt, hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy az már fáj. Igen..fáj. Fáj ránéznem és látom, hogy az a fájdalom, ami arcán van, azt én okoztam. De nem mondhatom meg neki, hogy mit érzek iránta, hiszen ő egy szóval sem mondta, hogy szeret, csak azt, hogy fontos vagyok neki és érez valamit irántam. Lehet szeretni úgy, hogy közben nem akarod szeretni?
- Nekem tényleg mennem kell. - mondta. - Szia Melodie!
- Sajnálom Louis....mindent...- válaszoltam könnyes szemmel.
Nem szólt semmit csak odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Minden rendben lesz. - suttogta.
A könnyek patakként csurogtak le az arcomon. Nem akartam, hogy észrevegye, ezért gyorsan megpróbáltam letörölni őket, de meglátta. Két kezével gyengéden letörölte a könnyeimet, felállt és kiment a szobából.
Alig maradt időm levegőt venni, mert nem sokkal Louis távozása után újabb látogatóm érkezett. Nem volt mást, mint az én csupa szív, cserfes barátnőm, Maya. Azonnal a nyakamba vetette magát és úgy szorított, hogy majdnem eltörte a nyakamat.
- Hééé...Maya! Meg akarsz fojtani?
- Dehogyis. - mondta és engedett a szorításból. - Annyira aggódtam. Ne haragudj, hogy egyedül hagytalak. Soha többé nem fogok ekkora orbitális baromságot csinálni. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Persze te kis lökött! - mosolyogtam. - Nem a te hibád, hogy ez történt. Ha ketten vagyunk is megtámadhatnak.
- De akkor is ... - sütötte le a szemét.
- A lényeg, hogy semmi komoly bajom sincs. Ha rendben lesznek az eredményeim holnap hazamehetek.
- Hál'istennek! - mosolygott.- Na de mesélj a megmentésedről.
- Tudtam, hogy ere vagy kíváncsi. - nevettem.
- Még szép! A legromantikusabb részeket meg ki akarod hagyni?
- Távol álljon tőlem. Meg amúgy is tudom, hogy mindenféle eszközzel ki akarod szedni belőlem.
- Ah...túl jól ismersz. - mondta színpadias hangon. - Mondjad!
Nem tehettem mást, muszáj volt elmondanom neki az egészet. Elmeséltem mindent a hideg macskakövön fekvéstől, a mellettem virrasztáson át, a bocsánatkérésig mindent.
- Istenem, de romantikus. Velem soha nem történik ilyen. - féltékenykedett.
- Örülj neki, hogy még nem próbáltak meg megerőszakolni.
- Jól van. Nem így értettem. És mit mondtál neki arra, hogy meg tudsz-e bocsájtani neki?
- Semmit. Nem tudtam mit mondani neki. Még mindig haragszom rá egy kicsit. - vontam meg a vállam.
- Melodie! Megmentette az életedet! Ha ő nem lenne ki tudja, hogy hol lennél már! A saját életének kockáztatásával mentette a tiedet és te ezek után még haragszol rá? Miért nem meséltél neki arról, hogy mit érzel?
- Azért, mert ős sem mondta, hogy szeret. Nem fogok futni utána.
- Ha jól értem, ha azt mondaná, hogy szeret te azonnal megbocsájtanál neki?
- Igen. - pirosodtam el. - Hiszen szeretem.
- Istenem te lány! Miért nem hiszed el, hogy mennyire szeret?
- Miből gondolod ezt?
- Melodie...azért bántott meg, mert félt attól, hogy elutasítod, aztán tegnap megmentette az életedet, egész éjszaka virrasztott melletted, bocsánatot kért még egyszer...ezek után még azt hiszed, hogy nem szeret?
- De akkor miért nem mondja?
- Fél. Képzeld magad az ő helyébe. Te meg mernéd mondani neki? Hiszen most sem mered.
- Igazad van. Annyira hülye vagyok.
- Dehogy vagy az. Biztosan be fog még jönni hozzád.
- De akkor is neki kell előbb mondania, hogy mit érez.
- Fogadjunk, hogy el fogja mondani.
- Rendben. Ha nyersz akkor 1 hétig mindent megteszek neked, de ha én akkor beismered, hogy nekem volt igazam.
- Állom a fogadást. - fogta meg Maya a kezem. - Jut eszembe. Harryre és Niallre haragszol még?
- Nem. - mosolyogtam. - Csak a barátjuknak segítettek. Soha nem haragudtam rájuk igazán.
Maya arca felragyogott, nyomott egy puszit az arcomra és az ajtóhoz szaladt. Ott visszafordult és mosolyogva mondta:
- Nekem most el kell mennem házit írni. Holnap jövök, addig itt hagyok neked egy ajándékot. A buszon találtam. - nevetett. - Biztosan tetszeni fog. Szia Mel! Holnap találkozunk..
- De...May...- szóhoz sem jutottam annyira gyorsan hadart.
Mikor kiment egy hatalmas csokrot láttam az ajtóban. A csokromban egy csomó vörös rózsa volt és valakik álltak mögötte.
- Szia Melodie! - mondták a csokor mögül.
- Sziasztok srácok! - mosolyogtam. - Gyertek elő nyugodtan..már nem haragszom rátok.
A hatalmas virágkavalkád mögül először egy göndör barna fejet, majd egy szőke kócosat láttam meg.
- Ezt neked hoztuk. - mosolygott Harry. - Köszönjük, hogy meg tudtál bocsájtani.
- Én is köszönöm, hogy itt vagytok. - mosolyogtam. - Hadd öleljelek meg titeket!
Először Nialltől kaptam egy hatalmas ölelést, utána pedig Harrytől. Mind a ketten olyan aranyosak voltak, hogy gondoltak rám. Ölelés után leültek az ágyam szélére és kérdezgetni kezdtek.
- Louis nagyon jó fej volt, hogy futni hagyta azokat a nyomorékokat. - szorította Harry ökölbe a kezét. - Ha ott lettem volna már nem élnének.
- Annyira megijedtem mikor Louis elmesélte, hogy mi történt. Örülök, hogy semmi bajod nem lett. - szorította meg Niall a kezemet. - Ha meg tette volna...
-  Nem tette meg...a lényeg, hogy most már sokkal jobban vagyok.
A fiúkkal még sokáig beszélgettünk, de sajnos nekik is menniük kellett, de megígérték, hogy holnap ha hazaértem átjönnek.
Időközben anya és apa is bejöttek. Hoztak vacsorát és apa behozta a laptopomat egy csomó filmmel, hogy ne unatkozzak este. Fél 8 felé ők is elköszöntek. Egyedül maradtam. A szobában saját fürdőm volt. Elmentem lezuhanyozni, átöltöztem, és kerestem magamnak egy jó filmet. Nyolckor bejött a főorvos és megnézte az eredményeimet. Azt mondta, hogy minden rendben van, így holnap mehetek haza. Mikor kiment elindítottam a filmet. Hirtelen azt vettem észre, hogy valaki ott áll a sötétben és engem néz...

11. rész "Superman"

Csak akkor eszméltem fel, amikor egy kemény lökéssel a falnak nyomtak. A fal, mint a jég úgy horzsolta fel az arcomat. Szerencsére annyi lélek jelenlétem még voltam, hogy a karommal kicsit tompítani tudtam az esésen. Nem ismertem fel a támadóimat. A hangjuk még egy kicsit sem volt ismerős. Kemény és durva volt. A fejem borzasztóan vérzett, olyan hányinger kerülgetett , hogy úgy éreztem azonnal elhányom magamat. Ott feküdtem a földön és vártam a halált. Lábaimat nem tudtam megmozdítani. A szívem már alig bírta pumpálni bennem a vért. A támadóim pedig csak álltak felettem. Hol belém rúgtak, hol az arcomat ütötték.
- Na gyerünk cukorfalat! Mutasd meg, hogy mit tudsz! - nevetett az egyik.
- Hmm...szerintem túl sok ruha van rajta. Gyerünk nyuszifül állj fel és szedj le magadról egy pár göncöt.
Nem mozdultam. Tudtam, hogy mi fog történni. Minden olyan, mint az álmomban. Rajtam már csak valami csoda segíthet.
- Ha nem megy egyedül, akkor majd segítek. - indult el felém az egyik és megpróbálta letépni rólam a kabátomat.
- Melodie! - hallottam egy ismerős kiáltást magam mögött. Alig voltam már eszméletemnél, de azt a hangot ezek közül is felismerném. Louis.
- Mi a francot csináltok? - kérdezte még a távolból, de ahogy közelebb hallottam a hangját, már nem szólt semmit, csak egy hatalmasat bemosott annak, aki a kabátomat cibálta. A másik, mikor meglátta Louis vérben forgó szemeit elrohant. A megmentőm azonnal mellettem termett. Látásom már kezdett elhomályosodni, de tisztán láttam, hogy sírt. Leborult mellém és a karjaiba vont. Annyira erősen ölelt, hogy rögtön felmelegedtem. Könnyei a hajamat is eláztatták, de nem érdekelt. Örültem, hogy ott volt. Utolsó erőmmel ezt suttogtam:
- Louis...nem tették meg...-ennél többet nem bírtam mondani, mert elájultam. Azt még éreztem, hogy a karjaiba emelt és elvitt onnan.

A következő emlékem az, hogy egy nagyon fehér szobában fekszem, és valami monoton pittyeg mellettem. Kórházban voltam. A karomat és a fejemet gondosan bekötözték. A lábam sem fájt már annyira. Nem tudom, hogy kerültem ide. Minden annyira homályos, de az biztos, hogy Louisnak köszönhetem azt, hogy itt vagyok.
- Melodie....- éreztem anya kezét a kezemen. - Jó reggelt kincsem!
- Anya...te meg...hogyan...
- Nincsen semmi baj most már. Annyira örülök, hogy nem történt veled semmi komoly. - mondta fáradt, halvány hangon.
- Hogy kerülsz ide? - fogtam meg a kezét és fáradt arcára néztem.
- Louis hívott fel még éjszaka amikor behoztak. Apával azonnal iderohantunk és Louis elmesélte, hogy mi történt, aztán egy nővérke megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, mert jó kezekben vagy. Apának hajnalban el kellett mennie a bankba, de nem sokára ő is itt lesz.
- Anya...nem tették meg, de ha Louis nem jön időben...-mondtam a könnyeim között.
- Shh...ne sírj kincsem. - mondta anya, már sírva. - Ne fáraszd ki magadat.
- Beszélnem kell vele...találkoztatok?
- Igen. - mondta anya mosolyogva. - Szerintem nagyon aranyos srác és sosem lehetek elég hálás neki.
- Volt benn ő is? Mármint azon kívül, hogy behozott?
- Az igazat megvallva most is itt van. El nem mozdult mellőled. Olyan 5 óra felé bejött egy nővér és átvitte egy másik szobába aludni. Nagyon fontos vagy neki kicsim. - mosolygott anya.
- Tudom. - futott át egy mosoly az arcomon. - De te nem tudod az egész történetet.
- Majd elmeséled ha jobban leszel. Megyek eszek egy szendvicset a büfében. Te kérsz valamit?
- Valami csokisat. - kacsintottam rá.
- Értettem, ha már csoki kell akkor megmaradsz. - nevetett.
- Szeretlek anya. - nevettem. - És ne lopd apa szövegét.
Mikor anya kiment egyedül maradtam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Lehet, hogy a tegnap éjszaka eseményeim most jöttek elő, de borzasztó szorongás lett úrrá rajtam. Tegnap még annyira boldog voltam, hogy találtam egy remek barátnőt, az egy óra alatt semmissé vált. Nem tudom, hogy miért történt mindet ami a tegnap történt, de biztosan okkal kaptam ezt az élettől. Az is biztos, hogy nem véletlen, hogy pont Louis mentett meg. Olyannak éreztem magam, mint Lois Lane, akit mindig megment Superman. Olyanok vagyunk, mint Mary Jane és Peter Parker, vagy mint, Bella és Edward.
A sok gondolkodásban kifáradtam egy picit, agy elszundítottam. Pár perc múlva arra ébredtem fel, hogy becsukódik az ajtóm, de nem anya jött be.
- Ne haragudj...nem akartalak felébreszteni. - mondta Louis zavartan.
- Semmi baj. - mosolyodtam el. - Gyere ülj le.
- Csak kíváncsi voltam, hogy érzed magad. - mondta és leült az ágyam szélére.
- Neked hála most már sokkal jobban.
- Ennek nagyon örülök. Akkor megyek is. Tudom, hogy nem vagyok az a személy akivel a legjobban most szükséged van. - mondta és elindult az ajtó felé.
- Kérlek ne menj el. - emelkedtem fel, de akkora fájdalom nyílalt a homlokomba, hogy vissza kellett feküdnöm. - Meg akarom köszönni amit tettél. Nélküled már nem élnék.
Ezekre a szavakra Louis szeme könnyes lett és visszaült.
- Melodie...amikor láttam, hogy azok a szemetek...annyira ideges lettem és annyira megijedtem, mint soha eddigi életemben.
- Hogyan találtál meg?
- Vízilabda edzésről jöttem hazafelé mikor hallottam, hogy mi történik és amikor láttam, hogy te fekszel ott vérbe fagyva. Annyira féltem, hogy megteszik és valami bajod lesz, hogy azonnal cselekedtem. Ha nem látom, hogy milyen állapotban vagy már biztosan nem élnének. - mondta a könnyei között.
- Soha nem lehetek elég hálás ezért. - mondtam már én is sírva és megfogtam a kezét.
- Én nem lehetek elég hálás, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni mennyire fontos vagy nekem. Amikor megbántottunk a fiúkkal és miattam sírtál olyasfajta fájdalmat éreztem, hogy elviselhetetlen volt. Ez a tegnap éjszaka...olyan volt, mintha az életemet akarták volna elvenni tőlem.
- Kérlek ne sírj. - simogattam meg a kezét. - Már vége van.
- Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy egyedül voltál éjszaka. Ha előbb átöltözök edzés után ez nem történik meg.
- Kérlek ne hibáztasd magad. - könyörögtem.
- Melodie...te meg tudsz bocsájtani nekem valaha is?....

10. rész  "Csajos délután"

- Figyelj Harry..én megbocsájtok, hogyha ezt akarod, de cserébe ti örökre tűnjetek el az életemből. - mondtam és becsaptam a szekrényem ajtaját.
- Inkább te figyelj. - nézett a szemembe. - Tudom, hogy mennyire szemetek voltunk veled, de biztos, hogy te ránk haragszol?
- Még van bőr a képeden idejönni és kioktatni? Mi a francért nem tudtok engem békén hagyni?
- Mert fontos vagy...nekünk. - sütötte le a szemét.
- Fontos?! Tegnap találkoztunk először és máris fontos vagyok? Ugyan miért?
- Azt...nem mondhatom el. Vagyis nem nekem kell.
- Igen, ismerem a storyt. Louis tegnap meglátott és azóta olyan mint akit fejbe csaptak. - nem bírtam ki nevetés nélkül a mondat befejezését.
Mikor Harry meglátta, hogy elmosolyodtam ő is elengedett egy halvány féloldalas mosolyt. Ettől a mosolytól rájöttem, hogy miért szerelmes beléjük az összes lány a suliban. Volt bennük ötükben valami különleges.
- Kicsit erősen fogalmaztál. - szólalt meg először Harry. - De igen nagyjából ez a lényeg.
- Csak az a probléma, hogy engem ez teljességgel hidegen hagy. Tegnap ilyenkor biztosan máshogy kezeltem volna, de a mai nap után...én teljes bizalommal fordultam felétek, míg ti csak átvertetek. Szerinted ezek után valaha is beszélni akarok veletek? Még azt is meggondolom, hogy ebbe az iskolába maradjak, és ha most megengeded órára kell mennem. - mondtam és elindultam az ellenkező irányba.
- Az infó ma elmarad. - kiabálta utánam. - Még nem jók a gépek.
Nem fordultam meg. Csak mentem és bámultam magam elé. Szerencsére a legjobb emberbe botlottam.
- Maya! De jó, hogy itt vagy. - öleltem meg a barátnőmet.
- Szia Mel! Pont téged kerestelek. - mosolygott. - Hallottad, hogy elmarad az utolsó óránk?
- Hallottam. De miért? Nekem infó lenne.
- Nekem is. - nevetett. - Ez az egyetlen közös óránk.
- Együtt van az informatikánk? - hüledeztem.
- Aha. - válaszolta. - Nem is tudtál róla?
- Nem. - nevettem. - De jó!
- Szerintem is. Nincs kedved elmenni valahova délután?
- Dehogyisnem. Már rám férne egy csajos délután.
- Helyes válasz. Akkor gyorsan menjünk haza, tegyük le a táskáinkat és 3-kor találkozzunk a házatok előtt.
- Benne vagyok. - mosolyogtam.
Karon fogtam Mayát és ketten elindultunk hazafelé. Egész úton nem szóltam semmit, ezt Maya is észrevette, de nem szólt semmit. Ő pár házzal feljebb lakott. A ház előtt elköszöntünk és megbeszéltük, hogy akkor egy óra múlva találkozunk.
Rocky már a kapuban rám ugrott, láthatóan nagyon örült nekem. Végre valaki aki feltétel nélkül szeret és örül, hogy láthat. 2 óra volt, persze a szüleim nem voltak otthon, ezért egyedül voltam. Ledobtam a cuccomat az előszobában és rögtön a konyha felé vettem az irányt. A hűtőben találtam egy kis paradicsomot és sonkát. Felmértem a helyzetet és arra jutottam, hogy összedobok egy szendvicset. Mikor kész voltam a "főzéssel" leültem a TV elé. A rengeteg csatorna közül egy normális műsort sem találtam. Végül az egyik adón megtaláltam a Spongya Bobot. Nagyon szerettem, mert a legrosszabb napjaimon is fel tudott vidítani. Annyira belemerültem a mesébe, hogy azt sem vettem észre, hogy már nagyon régóta nézem. 14:58 van. Gyorsan elpakoltam a tányéromat, megkerestem a pénztárcámat, felvettem a cipőmet és kabátomat, majd kirobogtam a ház elé. Maya pont akkor érkezett.
- Thyű, de pontosak vagyunk. - nevettem.
- Pont ez jutott eszembe. - nevetett vissza.
- Na hova megyünk? - kérdeztem.
- Mit szólsz a Starbuckshoz?
- Nekem megfelel.
- Akkor siessünk.
Elindultunk a város felé. Szerencsére a kávézó nem volt messze, így gyorsan odaértünk. Kint nem volt valami meleg, ezért nagyon jól esett a kávézó melege. Kerestünk hátul egy kis asztalt és oda leültünk. A pincér nagyon gyorsan megtalált minket és felvette a rendelést.
- Mit hozhatok hölgyeim?
- Én egy forrócsokit kérek szépen tejszínhabbal. - válaszoltam.
- Én is azt kérem, amit a barátnőm. - mondta Maya.
- Rendben. - válaszolt a pincér. - Kis türelmet kérek.
- Köszönjük. - válaszoltuk.
- Gyorsan írok anyának egy SMS-t, hogy eljöttem.
Villámgyorsan bepötyögtem az üzenetet. Pár percre jött anya válasza:
"Érezd jól magad!"
- Kész is. - mosolyogtam. - Meg kell ismerned a szüleimet!
- Majd mutass be nekik. - nevetett.
- Imádni fognak.
- Lehet engem nem imádni? - forgatta a szemeit.
Erre mind a ketten hatalmas nevetésben törtünk ki. A pincér közben meghozta a rendelésünket. A forrócsoki valami elképesztően finom volt.
- Na mesélj! Miért voltál olyan zaklatott amikor a suliban találkoztunk?
- Harry próbált meggyőzni, hogy megbánták amit tettek és, hogy fontos vagyok nekik.
- Erre te?
- Lekiabáltam és otthagytam a fenébe.
- Ennyire haragszol rájuk?
- Nagyon, mert nekem is fontosak ők. Amióta csak megláttam őket, de az amit tettek....ha nem veszem észre ki tudja meddig mennek el?
- Melodie...tudod ugye, hogy nekem mindent elmondhatsz?
- Persze. - mosolyodtam el.
- Akkor kérlek válaszolj őszintén...te is szereted Louist?
- Igen...de ezt nem akarom, hogy megtudja.
Hirtelen megcsörrent Maya telefonja.
- Anya küldte. Haza kell mennem. - szomorodott el.
- Semmi baj. Holnap befejezzük. Menj csak, majd én fizetek.
- Angyal vagy. - nyomott egy puszit az arcomra. - Legközelebb én fizetek.
Néztem ahogy kimegy az ajtón. Én még megittam a maradék csokimat és kifizettem a számlát. Kint még hidegebb lett. Összehúztam magamon a kabátomat és elindultam hazafelé. A közvilágítás alig pislákolt. Nem is vettem észre, hogy valaki vagy valakik követnek és egyre közelebb kerülnek hozzám...

9. rész "Mike"

Maya megragadta a karomat és behúzott a WC-be. Szerencsére nem volt messze, mert elég röhejesen nézhettem ki, ahogy a tornacuccommal a kezemben vonszolnak be az illemhelyre.
- Ülj le szerintem inkább. - mondta Maya.
- Úristen csajszi megijesztesz. Mi történt? - kérdeztem és engedelmesen leültem.
- Louisról van szó.
Ezekre a szavakra megállt a lélegzet is bennem egy pillanatra. Valahogyan ez a név mindig ezt váltja ki belőlem. Ne szóltam semmit, de Maya látta, hogy a legrosszabbra is felkészültem.
- Emlékszel, hogy azt mondtam még ez elején, hogy Louis normálisnak ismertem?
- Igen. Emlékszem.
- Akkor jó, mert erre az infóra fog épülni az egész történet.
 Bólintottam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt.
- Még tavasszal történt. - kezdett bele - Már év vége felé jártunk. Nagyon esős idő volt. Louis éppen hazafelé ment az öccsével, Michaellel. Michaelről majd később beszélek. Nagyon jó testvérek voltam. Louis akkor egy vidám, örökké gyerek fiú volt, aki imádta az életet és a barátait. Ő volt a suli mókamestere és akárcsak most, az összes lány az iskolában szerelmes volt belé és a haverjaiba. Valami sosem változik.
- Az biztos. - szóltam közbe, de Maya nagyon csúnyán nézett rám, ezért inkább lesütöttem és csöndben maradtam.
- Hol is tartottam? Ja igen. Michael. Nagyon aranyos kisfiú volt. Még csak 12 éves. Szakasztott a bátyja. Barna haja és kék szeme volt. Hatalmas dumája, még a tanárokat is le tudta szedni a lábukról. Mindenki imádta.
Na szóval...éppen hazafelé tartottak, amikor egy fekete ablakos kocsi megállt mellettük és elvitték Mike-ot. Louis ameddig csak tudott futott az autó után, de sajnos nem érte őket utol. A szülei és a rendőrség mindenfelé keresték már a kisfiút, de hiába. A kis Michel Tomlinsont soha többé nem látta senki.
Louis azóta nem önmaga. Már nem az az életvidám srác aki mindenkit szeret és mindig mosolyog. Már csak árnyéka önmagának. Minden idejét a fiúkkal tölti. Megpróbál erősnek mutatkozni, de mindenki tudja, hogy mi van a háttérben. Magát okolja a történtekért. Lehet, hogy te képes lennél kimozdítani őt ebből az egészből. - fejezte be a történetet.
Halálsápadt arccal néztem rá. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Louis öcsét elrabolták minden ok nélkül. Biztosan nagyon nehéz volt elviselni azt a mérhetetlen nagyon fájdalmat, amit okoztak neki.
- De miért rabolták el? - kérdeztem.
- Nem tudni. Az apja befolyásos ember. Lehet, hogy valamelyik ellensége rabolta el.
- De ez még csak egy fél éve történt. Remélem nem hagyják abba a keresést.
- Természetesen folyamatosan kerestetik, de kicsi a valószínűsége, hogy meg fogják találni.
- Szegény szülei. Annyira sajnálom őket. - mondtam szomorúan.
- Ne is mondd. Soha nem adják fel a reményt, hogy a kisfiuk egyszer hazatér.
- Ez szörnyű. - mondtam. - De nem kell órára mennünk?
- De. -válaszolta és elindultunk a kifelé a WC-ből. A kijáratban Maya felé fordultam:
- Köszönöm, hogy elmondtad. - öleltem meg.
- Ez a legkevesebb. -szorított meg.
- Figyelj Maya! Tudom, hogy Louisnak mennyire nehéz lehet most, de ettől még nem fogok megbocsájtani neki. Ez nem ok arra amit tett.
- Megértelek. - mondta. - Dönts úgy ahogy jónak látod, de nehogy a harag vezéreljen. Most mennem kell, mert 2 perc múlva kezdődik az órám. Szia Mel! Később találkozunk.
- Szia Maya!
Az én termem nem volt messze a WC- től , ezért lassan megkerestem a szekrényemben a földrajz felszerelésem és bementem a terembe. Még nem volt benn mindenki csak a motyóik voltak lerakva a padjaikra. Automatikusan elindultam a terem hátsó végébe, a padom felé. Csak akkor álltam meg, amikor láttam, hogy a padtársam a teremben van és engem vár. Megfordultam és egy másik helyet kerestem. Szerencsére Liam és Zayn hiányzott, ezért volt egy teljesen üres pad a teremben. Fogtam magam és odaraktam a könyveimet. Ahogy leültem láttam, hogy a "padtársam" szomorú szemekkel néz rám. Tekinteté a hátamban éreztem, de nm akartam megfordulni, inkább bedugtam az iPodomat a fülembe és lapozgatni kezdtem a könyvet. Idén kontinensföldrajzot fogunk venni. Már általánosban is nagyon szerettem ezt a témakört. Végre ma valami jó hír.
    Nem tudom, hogy meddig nézegettem a könyveket, de hirtelen azt vettem észre, hogy mindenki áll. Gyorsan felnéztem és láttam, hogy a tanár nő pont akkor lépett be. Kikaptam a fülhallgatót a fülemből és felálltam.
- Jó napot gyerekek! Mrs. Hale vagyok. - mondta mosolyogva. - Üljetek le kérlek.
Mrs. Hale nagyon aranyos asszony volt. Nagyjából 50 éves és az arcáról sugárzott a kedvesség.
- Ki az aki  már belenézett a tankönyvbe? - kérdezte.
Nekem rögtön a magasba lendült a kezem, de nem mertem körbenézni. Nem akartam még véletlenül sem a fiúkra nézni.
- Csak egy ember? - kérdezte. - Hogy hívnak angyalom?
- Melodie Scott vagyok asszonyom.
- Nos Melodie, szereted a földrajzot?
- Nagyon, de a kontinensföldrajzot a legjobban.
 - Ezzel én is így vagyok. - mondta nevetve.
Ezen én is elmosolyodtam. A mai órán még nem vettünk semmit, csak összeírtuk, hogy mit kell hozni a jövő órára. Az óra nagyon gyorsan véget ért. Mrs. Hale még nem adott fel házit, azzal az indokkal, hogy elég lesz belerázódnunk a suliba. Elköszöntem a tanár nőtől és elindultam a szekrényem felé. Bepakoltam a könyveimet és előkotortam egy szendvicset, mert nagyon éhes lettem. Mikor elő halásztam az ebédem véletlenül levertem az üvegem. Vártam a csattanást, de nem történt semmit. Kíváncsian fordultam meg.
- Tessék. - mondta Harry reszelős hangján.
- Kösz. - mondtam . -Te is azért jöttél, hogy meggyőzz ti nem akartatok rosszat? Mert akkor el is mehetsz.
- Niallt és Louis már meghallgattad. Én is bocsánatot szeretnék kérni és azt, hogy hallgass meg....

8. rész " Soha nem akartalak bántani..."


- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem ijedten.
A lány öltözőben ott ült Louis. Vörös szemekkel ott gubbasztott és közben tördelte a kezeit. Elég szánalomra méltó látványt nyújtott. Tesi pólóját a könnyek már teljesen eláztatták. Haja csatakos és kócos volt.
- Hmm? - kérdeztem meg újra.
- Veled akartam beszélni. - mondta elhaló hangon.
- Mégis miről? Most, hogy a haverodnak nem sikerült kiengesztelnie te próbálkozol?
- Kérlek ülj le. Ennyit adj nekem, hogy meghallgatsz. Utána ha kérdéseid vannak az összesre válaszolok. Csak azt akarom, hogy tudd miért tettük.
Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a beszélgetést. Az eszem minden erejével azt kiabálta, hogy menjek innen, de....maradtam.
Az öltöző nem volt túl bagy. Fa öltözőfülkék voltak fogassal. 20 helyet számoltam meg. A teremhez tartozott még egy fürdőszoba is. Mindent összefoglalva nem volt olyan vészes. Louis a terem leghátsó, legsötétebb részén ült. Éppen, hogy csak ki tudtam venni az alakját. Én az öltöző másik végébe ültem le.
- Félsz tőlem? - kérdezte.
- Nem. - füllentettem.
Igazából nagyon féltem tőle és nem tudtam, hogy miért. Soha nem féltem senkitől még ennyire. De ő, ő teljesen más. Még soha nem tett olyat amiért félnem kellene tőle, de mégis ha csak meglátom elfog a rettegés. Életemben még soha senki nem volt rám ilyen hatással. Nem tudom, hogy miért történik ez, de már nagyon elegem van belőle.
- Akkor miért ülsz ilyen távol?
- Adtál valami okot arra, hogy közelebb üljek? - vontam fel a szemöldököm.
- Nem. Igazad van. - mondta halványan.
- Elkezded még ma? - kérdeztem idegesen.
- Ne haragudj. Tudom, hogy van ezerszer jobb dolgod annál, minthogy  itt ülj és a szenvedésemet hallgasd.
- Ezt jól látod, de mondd már, hogy mit akarsz. Nem érek rá egész nap a nyavalygásodat hallgatni. Amúgy sem hiszem, hogy olyasmit mondanál, ami megváltoztatná a döntésem.
- Ezt is tudom, de az én lelkiismeretemen könnyítenél.
- Szerintem tudod azt is, hogy mi a véleményem a lelkiismeretedről. Nekem te ne is beszélj lelkiismeretről! Akkor kellett volna gondolnod a "lelkiismeretedre", amikor ok nélkül tönkretettétek ezt az egészet.
- Igazad van mindenben, csak könyörgöm hallgass meg.
- Mondjad...
- Tudom, hogy mennyire bunkók voltunk és így a mostani fejemmel már nem ezt tenném.
- Milyen gyorsan változik a véleményed. - mondtam nem kevés iróniával a hangomban. - Mit tennél? Avas már be!
- Nem kértem volna meg Niallt, hogy beszéljen veled.
- Óóó, hát persze, hogy nem inkább Harryt kérted volna meg. Annyit kérek tőled, hogy azt mondd meg, hogy miért csináltad ezt.
- Az egész tegnap történt. - kezdett bele. - Mikor megláttalak bejönni az iskolába. Rögtön megragadt rajtad a szemem. Te más voltál, mint az összes többi csaj, akiket eddig ismertem. Látszott, hogy te hús- vér lány vagy nem egy plázacica. Ez tetszett, és amikor a szemedbe néztem valami megváltozott bennem. Nem gondoltam volna, hogy valaki az életben ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani, ezért mindenáron távol akartam magamat tartani tőled. Sikerült mindez tegnap délutánid. Senkinek sem akartam elmondani, de a fiúk látták rajtam, hogy valami nincs rendben. Elmeséltem nekik mindent. Aztán mikor jöttél hazafelé és mi megláttunk. A fiúk azt akarták, hogy beszéljek veled, de nem akartam magamnak fájdalmat okozni. Tudtam, hogy egy olyan lány, mint te nem állna szóba velem. Eléggé sablon ez a szöveg, de tényleg így van. Hazamentem, de semmivel nem tudtam foglalkozni, mert minden gondolatom csak te voltál, ezért mikor már nem bírtam tovább elmentem a házatokhoz, hogy akár csak egy pillanatra is láthassalak. Sajnos nem így történt ezért hazamentem. Felhívtam a srácokat, hogy mi legyen. Én akartam, hogy ők próbáljanak meg veled beszélni. Nem akartak belemenni ebbe az egész őrültségbe, de nagyon akaratos voltam, így vonakodva, de beleegyeztek. Reggel megbeszéltük, hogy mit fogunk csinálni és....a többit már tudod.
Nem szóltam közbe, Hagytam, hogy nyugodtan végig mondja. Mikor befejezte kavarogtak bennem az érzések. Az egyik felem sajnálta Louist, a másik felem el akart szaladni és hagyni az egészet.
- Kérlek...mondj valamit. - kérlelt.
- Minden ezért történt? Mert nem mertél odajönni hozzám nehogy fájdalmat okozz magadnak?
Nem szólt semmit. Mereven bámulta a földet. Csak a szemeit törölgette, mert nem tudott a könnyeinek parancsolni.
- Gratulálok. - folytattam. - Sikerült valakinek mégis fájdalmat okozni.
- Melodie...soha nem akartalak bántani. Téged bántani az számomra öngyilkosság lenne, nem élném túl.
- Mégis sikerült és nézzük csak.. még élsz. - mondtam már én is könnyes szemekkel.
- Könyörgöm ne sírj. - kérte. - Ha tudtam volna...annyira hülye vagyok.
- Szépen átvertetek. Azt mondtad, hogy én más vagyok ettől függetlenül úgy kezeltetek, mint egy buta kislányt.
- Soha nem fogsz megbocsájtani nekem és hidd el megértem, de kérlek, a srácoknak bocsáss meg.
- Ezt nem ígérhetem meg. - szettem össze magamat. - Most pedig megyek. Azért köszönöm, hogy elmondtad mindezt.
- De nem változtatott semmin... - mondta.
Erre már nem válaszoltam. Összepakoltam a ruháimat és kimentem az öltözőből át a suliba. Az összes diák megbámult, de nem érdekelt.
Elértem a szekrényemhez, itt a könnyeim már akadálytalanul folyhattak.
- Melodie mi baj van? - fogta meg Maya a hátam.
- Se..semmi. szipogtam.
- Nézz ide! Mi történt?
- Csak annyira rossz ez az egész. - sírtam és a nyakába borultam.
- Semmi baj. - simogatta a hátam. - Louis?
- Majd elmesélem, de most képtelen vagyok beszélni róla.
- Megértem, de  szedd össze magad, mert nem akarom, hogy így lássanak akik most erre jönnek.
- Miért? Kik jönnek?
- Gyere, menjünk be a WC-be...valamit már rég el kellett volna mesélnem...

7. rész "Bocsánatkérés(ek)"

A kérdések, mint a villám cikáztak bennem. Egy kis parkhoz értem a város  peremén. Annyira szédültem, hogy muszáj volt leülnöm egy kicsit, különben ott estem volna össze.
- Vissza kel mennem órára. - gondoltam magamban. - Nem lóghatok már az első tesiórámról.
Megpróbáltam összeszedni magam és valami normális ábrázatot erőltetni az arcomra. Gyorsan visszamentem a suliba, megkerestem a tesicuccomat és elindultam a tornaterem felé. Itt, a Groove Hillben tesiórákon a fiúk és a lányok együtt vannak. Mikor eljöttem a suli udvar mellett láttam, hogy az udvaron leszünk ma. Osztálytársnőim persze nem öltöztek át. Gondoltam. Jellemző is rájuk. Kis városi libák, gondolom nem akarják, hogy letörjön a körmük vagy a sminkjük elkenődjön vagy hasonló problémák történjenek velük. A srácok is a pályánál voltam, csak éppen kis csoportokra verődve. Akaratomon kívül is a szemem az "ők" csoportja felé siklott. Megláthattak, mert mind a 3-n felém fordultam. Szemükből sugárzott a fájdalom. Nem tudtam olyan gyorsan elkapni a fejem, hogy ne találkozzon Louissal a szemünk. Éreztem,  hogy mennyire bántja amit tett, de nem akartam beszélni vele. Egyszerűen képtelen voltam rá. Szerencsére tanár még nem volt sehol. Gyorsan besiettem az öltözőbe és felvettem a melegítőmet. Hajamat kapkodva összefogtam és visszamentem a többiekhez. Igazából nem mentem oda senkihez, de legalább nem voltam egyedül. Találtam egy fát a pálya mellett. Jó nagy árnyéka volt, ezért kényelmesen leültem alá. A nap simogatta a karomat, amikor kicsit kiraktam napoztatni. Annyira könnyűnek éreztem magamat, sebezhetetlennek. Egy kis időre megfeledkeztem arról, hogy újra megbántottak. Végre, hacsak egy pillanatra is, de boldog voltam. Elgondolkodtam azon, hogy miért történnek velem ezek a dolgok, hogy miért kell nekem mindig szenvedni. Még soha nem voltam egyszer se igazán boldog. Valami mindig beárnyékolta a boldogságomat. Általában azért nem vagyok jóban az emberekkel, mert elkerülnek. A volt iskolámban mindig egyedül voltam. Lassan a depresszióba sodortam magam. Mindig azt kerestem, hogy mi a baj velem. Aztán megtaláltam a zenét. A zene átsegített a legrosszabb pillanataimban. Ott volt nekem amikor szomorú voltam, amikor örültem, amikor  meghalt az első kutyusom, amikor felvettek a kézilabdacsapatba, szóval mindig. Nagyon sokat köszönhetek a zenének. Így gondolkodtam, és észre sem vettem, hogy valaki fölöttem áll már egy jó ideje.
- Melodie...- szólított meg Niall.
- Mit akarsz? - fordultam felé és felálltam.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni.
- Bocsánatot? - kérdeztem egy megvető mosoly kíséretében. - Ezek után még van képed idejönni és azt kérni, hogy bocsássak meg, mert újra sikerült elérnetek, hogy egy szánalmas idiótának erezzem magam?
- Hidd el, mi nem akartuk, hogy így legyen.
- Hát persze. Ti azt hittétek, hogy olyan hülye vagyok és nem veszek észre semmit az egészből. Ugye?
Niall nem szólt semmit. Lábával egy követ rugdosott. Nem mert a szemembe nézni. Nem is csodáltam.
- Kérlek. - szólt egy rövid szünet után. - Nem tudod, hogy miért csináltuk.
- Igazad van. Tényleg nem tudom, de ezek után nem is akarom megtudni.
- Ha tudnád az okot te is teljesen máshogy viselkednél velünk.
- Ti is az okaitok! Rohadtul elegem van már belőlük. Már bánom, hogy szóba álltam veled, sőt, azt bánom, hogy ebbe az iskolába jöttem. - fakadtam ki és otthagytam Niallt a fa alatt. Köpni, nyelni nem tudott úgy meglepődött. Lehet, hogy túl kemény voltam, de nem érdekelt.
- Téged aztán nem lehet leoltani. - szóltam Niallnek, mikor utánam jött.
- Csak annyit kérek, hogy ezt az egy mondatot még hallgasd meg. - mondta és elkapta a karomat.
Tiltakozni akartam, de nem tudtam ellenállni azoknak a szemeknek.
- 1 mondat. utána ugye békén hagysz?
- Örökre ha azt akarod.
- Ne mondjad! - sürgettem.
- Csak annyit akartam, hogy amit délelőtt mondtam. Az nem volt hazugság. Tényleg úgy gondoltam.
- Arra gondolsz, hogy a barátom vagy?
- Arra, és még ha most azt mondod, hogy nem kérsz belőlem...én megértem, de én attól még a barátod vagyok.
- Akkor jó...- mosolyodtam el. Láttam, hogy ő is elmosolyodik, ezért folytattam. - Nem kérek belőled. Sem belőled, sem a barátaidból. Jut eszembe...ők miért nincsenek itt?
- Ők nem...
- Hagyjuk. Lényegtelen az egész. Annyit kérek tőletek, hogy a továbbiakban hagyjatok engem békén.
- Meglesz...- suttogta Niall.
Fogtam magam és elmentem átöltözni. A könnyeim csak akkor törtek elő, mikor már jó távolba kerültem. A tanár nem volt hajlandó jönni ezért elkezdtem levenni a cuccaim. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül...

6. rész  " A csalódás"

A szöszi ült ott. Fogalmam sem volt, hogy mit keres ott. Ő volt az az öt srác  közül akit egyáltalán nem ismertem és még egy szót sem szóltunk egymáshoz( nem mintha a többiekkel sokkal többet beszéltem volna). Annyit tudtam róla, hogy Niall Horannak hívják. Itt ki is merült az ismeretségünk. Nem volt ellenszenves, de ugyanaz a fura csillogás volt a szemében, mint a többieknek, de még nem tudtam megfejteni.
Odasétáltam a padomhoz és megszólítottam.
- Bocsi, de ez az én padom.
- Tudom. - mosolygott. - De most Louis Harry mellett akart ülni én meg utálok egyedül lenni, ezért gondoltam, hogy ideülök.
- Értem. - nem volt kedvem jó pofizni, ezért fogtam magam és leültem.
De az új padtársam eltántoríthatatlanul próbált beszélgetést kezdeményezni.
- Baj, hogy itt vagyok? - kérdezte és rám nézett gyönyörű kék szemével. - Mert akkor el is ülhetek.
- Nem. Nem gond. Maradj nyugodtan. Őszintén bevallom én se szeretek egyedül lenni. Kivéve ha a szobámba vagyok. - mosolyodtam el bátortalanul.
Nem szólt semmit, csak egy pillanatra megpihent rajtam a szeme és ő is elmosolyodott. Most mintha egy rövid másodpercre eltűnt volna az a furcsa valami a szeméből és megmutatta, hogy milyen valójában.
- De bunkó vagyok. - csapott a fejére. - Még be se mutatkoztam. Niall vagyok.
- Én meg Melodie. - nyújtottam a kezem, amit ő készségesen megrázott.
- Gyönyörű neved van. Majdnem olyan gyönyörű, minta viselője.
Nem mertem rá nézni. Nem akartam, megmutatni neki, hogy elpirulok.
- Köszi. - motyogtam a hajam mögül. - De nem vagyok gyönyörű.
Már tiltakozásra nyitotta a száját, de hirtelen bejött a tanár ezért nem mondta ki amit akart. De lehet, hogy azért nem, mert Louis hátra nézett és elég furcsán nézett Niallre. Gondolom a bók miatt.
- Jó napot osztály. Mr. Ross vagyok az irodalom tanár. A régebbi diákok már ismernek, hiszen én tartottam tavaly az angol irodalom fakultációt.
Mr. Ross szimpatikus férfi volt. Magas volt és jól kidolgozott izomzattal büszkélkedhetett. Rövid, göndör, fekete haja és kék szeme volt. Összességében egész jól nézett ki. Ez abból is megfigyelhető, hogy 2 osztálytársnőm még soha nem figyelt oda egy órán sem, mint a mostanin.
- A tizenegyedikes irodalom tananyag inkább a lányoknak fog tetszeni. Bocsi srácok, tudom, hogy többen vagytok, de hát ez van.
- Mit fogunk venni tanár úr? - érdeklődött Amanda Parker.
- A Rómeó és Júliát.
Erre a bejelentésre a fiúk részéről nyögéseket lehetett hallani. Minden fiútól kivéve hármukat. Louis és Harry olyan mereven ült, mint eddig. A padtársam pedig próbálta visszafojtani kitörni készülő nevetését(több kevesebb sikerrel).
- Te min nevetsz? - hajoltam oda hozzá.
- Nem tudom. - mondta, de már fuldoklott a nevetéstől. Én se bírtam tovább. Nem tudtam már hova nézni, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni.
Az óra további része azzal telt, hogy Mr. Ross ismertette a dráma tartalmát és elmondta, hogy mit kell hoznunk minden órára. Niall mellett repült az idő. Mindenhez volt valami elmés megjegyzése, így az irodalmat végre nem untam úgy, mint azokat az órákat amikre beültem eddig. Szünetben Maya nem jött oda hozzám. Megnéztem az órarendjét és kiderült, hogy tesije van, ezért az időm nagy részét a teremben töltöttem és Niallel beszélgettem.
- Eddig, hogy tetszik London? - kérdezte.
- Nekem nagyon vizes. - mosolyodtam el.- Eddig még nem igazán voltam sehol. Tudom, hogy nagyon gáz, hiszen július óta itt lakom, de senki sem volt akivel elmehettem volna. Azért a Big Ben-t, meg a London Eye-t láttam már, de velem egykorúakkal nem voltam sehol. De a város nagyon tetszik.
- Nem értem, hogy miért nem barátkozol. Szuper jó fej csaj vagy. - mondta és beleharapott a szendvicsébe.
- Tudod az a helyzet, hogy azért nem akarnak velem barátkozni, mert tudják, hogy gazdagok a szüleim. Azt hiszeik, hogy sznob vagyok.
- Ez hülyeség.
- Ha jól emlékszem tegnap ti is "gazdag csajnak" neveztetek. - böktem vállba.
- Hé! Az nem én voltam, hanem Harry. - nevetett.
- Mindegy. - mosolyogtam. - Megszoktam már, hogy nincsenek barátaim. Illetve egy. Maya. Nagyon megkedveltem a csajszit.
Megint az történt, mint ez előbb. Bejött a tanár és szegény Niallba újra belefojtották a szót.
A matekóra is nagyon gyorsan elment. Niall nagyon aranyos volt. Óra alatt megbeszéltük, hogy ő hivatalosan is a barátom lesz. Az óra végén Mrs. Andrews, a matek- fizika tanár feladata a házit és kiengedett.
A következő óra tesi volt. A szekrényem felé tartottam amikor meghallottam, hogy Niall a fiúkkal beszél. Gyorsan bebújtam a szekrények mögé, de mindent jól hallottam onnan.
- Jól haladok. - suttogta. - Bízik bennem. Mit akarsz még tudni?
Louis mondott neki valami, de azt nem hallottam.
- Most rólam beszélnek? - gondoltam magamban.
- Nem kéne ezt csinálnunk. - suttogta Niall.
- Egyetértek. Ha megtudja, hogy mire készülünk, soha többet nem fog beszélni velünk.- mondta Harry.
- Igazad van. -szóltam közbe. - Nem fogok.
- Melodie...te meg? - kérdezte Niall.
- Hagyj békén! Te és az a nagy barátságod. Olyan vagy, mint  a többi. Miért is hittem, hogy bízhatok benned?
A szemeim könnyesek lettek, de nem hagytam , hogy a felszínre törjenek. Még nem.
- Én....- nézett rám könnyes szemmel.
- Nem. Fogalmad nincsen, hogy most mit érzek. Újra elárultak. Ezért nem bízok az emberekben. És te? - fordultam Louishoz. - Neked mit ártottam?
- Melodie...könyörgöm....- mondta Louis, már ő is könnyezve.
- Te csak ne könyörögj nekem. - sírtam. - Utállak titeket!
Nem néztem rájuk. Csak szaladtam, el akartam tűnni. Mindenhonnan. Niall és Harry utánam futottak. Louis csak állt és üveges, könnyes szemekkel nézett utánam. Soha nem láttam még így sírni egy fiút. Mikor az üldözőim látták, hogy a kiabálással nem fognak elérni semmit megálltak. Már én is kezdtem fáradni, ezért lelassítottam.
Miért kell mindenkiben csalódnom? Miért sírnak? Az egyetlen akinek sírnia kéne az én vagyok. Miért tették ezt:?...

5. rész "Louis Tomlinson"

A levelet és a rózsát betettem a táskámba. Nem akartam, hogy bárki is észrevegye.
- Majd otthon elolvasom. - gondoltam magamban.
Hirtelen megláttam őket, de most csak hárman voltak. A szöszi, a göndörke és az álombeli gyilkosom. Nem nézett rám. tekintete hűvös volt és merev, mintha nem is akart volna foglalkozni velem. Egyszerűen levegőnek nézett. Leültek. A göndör és a szöszi egymás mellé, a répás az előttem lévő sorba. Vajon hol lehet a padtársam? Ezen agyaltam egy darabig, de gondolkozásomból és visszataszító hang ébresztett fel.
- Jó reggelt! Mrs. Johnson vagyok az új nyelvtan tanár. Kérlek nyissátok ki a könyveket a 20. oldalon. Mielőtt elkezdenénk az órát, valaki diktálja be nekem a hiányzókat...Miss Parker? - mutatott a 2 lány osztálytársam közül az egyikre.
- Khhhmm...azonnal tanárnő. - mondta és körülnézett a teremben.
- Igen? - kérdezte Mrs. Johnson türelmetlenül.
- Csak Zayn Malik és Liam Payne hiányzik, de ők minden évben szeptemberben elmennek. Cserediák programban vannak.
- Bostonba mentek tanárnő. - szólalt meg érdes hangján a göndörke.
- Köszönöm...Mr...öö...
- Styles. Harry Styles. - válaszolt.
- Igen....nos köszönöm Mr. Styles, de a jövőben kérem csak akkor szóljon, ha kérdezem.
Harry nem szólt semmit, csak komoran, akárcsak a barátja a tanárnőt nézte.
- Köszönöm a jelentést Miss Parker. Most kezdjük az órát.
Nem tudom, de ebben az iskolában minden óra ilyen unalmas? Még csak ez a második óra amin benn vagyok, de szét unom az agyamat. Nyelvtanból is ismételünk. nem szerettem a nyelvtant, de jó voltam belőle. A percek csigalassúsággal teltek, de mikor már minden veszni látszott megszólalt a csengő. Mrs. Johnson feladta a leckét és kiengedett minket. Az elsők között voltam akik kiléptek a teremből. Nem akartam még egy perccel sem tovább maradni ezekkel az idiótákkal. Tényleg azok. A lányok igazi kis városi libák, akik játsszák az okost, de amúgy belül semmi sincsen. A fiúk mindennel foglalkoznak csak azzal nem amivel kellene. Aztán ott vannak ők öten ( most csak hárman) nem tudom, hogy mit gondoljak róluk. Tudom, hogy valami nincsen rendbe velük, de mégis órán ők voltak a legnormálisabbak.
Éppen a lány WC felé tartottam mikor valaki hátulról megfogta a vállam. Összerezzentem. Azt hittem, hogy a répás lesz. Hálára  vált arccal fordultam meg.
- Szia Csajszi! - vigyorgott az arcomba Maya.
- Uhh...Szia Maya! Jó, hogy látlak. - mosolyogtam vissza.
- Valaki mást vártál?- kérdezte mosolyogva.
- Neeem. - füllentettem, de újdonsült barátnőmet nem tudtam átvágni.
- Perszeee. Ne kamuzz. - nevetett. - Meséld el!
- Biztosan nem fogja elmondani senkinek. - gondoltam magamban. - Meg amúgy is ki másnak mesélhetnék róla?
- Kérlek. - könyörgött.
- Na jó! De meg kell ígérned, hogy senkinek sem fogsz róla mesélni.
- Így görbüljek meg. - mutatta fel a kisujját.
- Rendben. Tudod arról van szó, hogy van 5 srác az osztályban és...
- Várj..te most Niallre, Harryre, Liamre, Zaynre és Louisra gondolsz?
- Ismered őket? - vontam fel a szemöldökömet.
- Te most viccelsz? Őket mindenki ismeri. Ők a suli ügyeletes rossz fiúi és nem utolsó sorban rohadt jól néznek ki.
- Ezzel nem vitatkozom, de valamiért nekem nem annyira szimpatikusak.
- Értem, de miért kezdtél el róluk mesélni?
- Velük kapcsolatos csak te félbe szakítottál.
- Bocsánat. Kérlek folytasd. - mosolyodott el.
- Van az a srác..aki mindig répás cuccokban jár.
- Louis Tomlinson.
- Szóval így hívják. Jó tudni. - mosolyodtam el. - Valami nem stimmel vele.
- Ezt meg, hogy érted? - érdeklődött.
- Mikor ránézek olyan furcsa érzés van a hasamban, de ez nem olyan érzés, mint amire gondolsz. Tudom, hogy hülyének fogsz tartani, de amikor először a szemébe néztem tegnap, akkor elfogott...a félelem. Mikor hazafelé mentem suli után odajöttek mellém és felidegesítettek. Pont léptem be az ajtón és egy utolsót még hátra néztem, és láttam, hogy ott áll a kapuban és engem néz. Nem foglalkoztam a dologgal, de tegnap este is állt valaki a ház előtt a sötétben. Nem láttam pontosan az arcát, de én meg mernék esküdni, hogy ő állt ott. Ja, és a legjobbat kihagytam. Valaki névtelenül rózsát és leveleket küldözget nekem. Fogalmam sincsen, hogy mi az értelme az üzeneteknek. Röviden ennyi...
- Váó, még csak egy napja jársz ide és máris annyi minden történt veled, mint egy olyannal aki évek óta idejár.
- Maya!! - nevettem.
- Bocsi, hát nem tudom, hogy ezt miért csinálja. Én normálisnak gondoltam. A legjobb barátját, Harryt már első óta be akarom cserkészni...
Láttam rajta, hogy még mesélni akar, de megszólalt a csengő és el kellett búcsúznunk. Én is visszamentem a terembe. Meglepetésemre a mellettem lévő szék nem volt üres....

4. rész " A lelki társ"

Éjszaka borzasztó álmom volt. Egy sötét sikátorban feküdtem és tiszta vér voltam. A szívem az utolsókat ütötte. A tüdőm eszeveszett küzdelmet folytatott a levegő vételekkel. Minden lélegzetnél úgy éreztem, hogy 1000 tű szúródik belém. A karomat és a lábamat nem bírtam mozdítani. A hideg macskakő enyhített egy kicsit a fájdalmamat, de ebből szinte semmit nem éreztem.
- Segítség! - próbáltam kiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem voltam egyedül, ugyan nem láttam senkit, csak egy hangos, velőtrázó nevetést hallottam. Ismertem ezt a hangot. A répás volt. A fejem kibírhatatlanul fájt. Éreztem, hogy itt a vég. A szívem már alig pumpálta a vért ereimben. A halál csendesen rakta rám súlyos köpenyét. Könnyűnek éreztem magam. Az élet nehéz. Megszűnt a fájdalom. Többet semmim sem fájt. Mielőtt még a másvilágra kerültem volna ezt még tisztán halottam:
- Szeretlek Melodie! - mondta a gyilkosom.
Felébredtem.
A pizsamám tiszta víz lett. A homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek. Az órámra pillantottam: 6:40.
- Ideje felkelnem. - gondoltam.
Kikecmeregtem az ágyból és elmentem lezuhanyozni. Az álom emléke még elevenen élt bennem. A répás megölt, de közben azt mondta, hogy szeret. Nem tudtam, hogy mit jelenthet ez az egész, ezért nem akartam még csak gondolni se rá.
Gyorsan felöltöztem és lementem reggelizni. Az asztalon egy üzenetet találtam.
" Melodie!
Korábban kellett elmennünk dolgozni. Reggelit találsz a hűtőben. Délután találkozunk. Ügyes legyél!
Szeretünk : Apa, anya"
Megkerestem a hűtőben a reggelimet. Rántotta volt jégsalátával. Kiraktam a tojást egy tányérra, a salátát egy tálba és leültem megreggelizni. Reggeli közben átfutottam az órarendemet: nyelvtan, irodalom, matek, tesi, informatika.
- Szuper! Ez laza nap lesz.
Elpakoltam a reggelim, felmentem a táskámért és elindultam az iskolába. Negyed nyolc volt. A házirend szerint csak háromnegyedre kell beérni. Az iskola nem volt messze, ezért kicsit lassabban mentem. Észre sem vettem, hogy valaki mellettem sétál. Egy lány volt. Hosszú barna haja és barna szeme volt, mint nekem. Haját egy pánttal fogta hátra. Volt valami kedves a tekintetében.
- Szia! Melodie Scott vagyok. - köszöntem neki.
- Szia Melodie! Maya vagyok. Maya Watson.
- Te is a Groove Hill-be jársz?- érdeklődtem.
- Igen. 11A-s vagyok.
- De jó! Én 11B-s. Hogy-hogy tegnap nem láttalak?
-Általában egyedül vagyok. Nincsen valami sok barátom. Elkerülnek, mert azt mondják más vagyok, de én szeretek más lenni. - mosolygott.
- Tudom miről beszélsz. - nevettem. - Én is ebben a csónakban evezek.
- Azért sem állnak velem szóba, mert gazdagok a szüleim.
- Velem is ez van. Mindenki azt hiszi, hogy sznob vagyok. Pedig én aztán sok minden vagyok, csak sznob nem. - mosolyogtam.
- Végre egy normális ember! - kiabálta.
- Shh! - nevettem. - Te Maya!
- Na??
- Máris bírlak. - mondtam és megütöttem a vállát.
- Én is téged. - ölelte át a vállam. - Megtaláltam a lelki társamat.
- Végre nem utálok majd idejárni. - nevettem.
- Pedig hidd el...ez a világ leggyökérebb helye. - nevetett vissza.
Időközben beértünk a suliba. Azért tetszett ez a hely, mert kevesen vagyunk. Otthonos.
- Na figyelj! Ők itt a lúzerek. - mutatott egy csoport orrát túró, szemüveges fiúra és lányra.
- Jujj! - rezzentem össze.
- Szokásos reakció. - nevetett. - Ők a sportolók. Nagyon jó testük van, de vehetnének egy kis agyat, mert az nem sok jutott nekik.
- Valahogy ezen nem csodálkozom.
Az a pár srác egymásnak mutogatta az izmait és arról beszélgettek, hogy melyiknek jobb a feneke.
- Uhh! Már ennyi az idő? - nézett az órájára. - Mennem kell órára. Szünetben találkozunk. Szia!
Én megkerestem a termünket. Szerencsére nem volt benn még senki, ezért leültem a helyemre. Meglepetésemre egy újabb szál rózsa és egy levél várt a padomon. A levélen nem volt újra feladó. Kíváncsi voltam, hogy mit írt, de nem volt időm kinyitni, mert már jöttek a többiek....

3. rész " Titokzatos idegen"

"Tudnom kell van-e remény. Fél éjszakán át sóhajtoztam éber álomban. Várom, hogy kezed,szemed,ajkad..holnap végre láthatom"
- Van itt valaki?- kérdeztem meglepődve.
Nem érkezett válasz. Nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehetett a rejtélyes feladó, de nem érkezett válasz.
- Na ki volt az?- kérdezte anya az étkezőből.
- Nem tudom. Ez jött.- bementem anyához és megmutattam a rózsát és a levelet.
- Ez gyönyörű. - mondta anya a virág felé sandítva. - Mi az ott a másik kezedben?
- Csak egy levél, de nem tudom, hogy mit jelent.
- Elolvashatom? - kérdezte anya.
- Persze. - nyújtottam át neki a levelet.
- Ez annyira romantikus. - sóhajtott színpadiasan amikor elolvasta.
- Szerintem is. - pirultam el.
- Tényleg nincsen semmi ötleted, hogy ki küldte?
- Nincsen. Ez annyira gáz. - sóhajtottam és lehuppantam a kanapéra.
- Mi annyira gáz? - kérdezte apa, aki pont most ért haza. - Szia édesem!- ment oda anyához és megcsókolta. - Szia Prücsök! - jött oda hozzám és egy puszit nyomott a fejemre.
- Ez az egész. - mondtam.
- Ennyire rossz az iskola? - kérdezte és levette a kabátját.
Apa a világ legviccesebb embere akit valaha ismertem. Egyszerűen nem tud úgy megszólalni, hogy ne nyomja a hülyeséget, de ezt imádom benne. Igazából teljes ellentéte a tipikus bankigazgató elképzelésnek. Mindenki egy kövér, szemüveges, kopasz embert képzel el mikor elmondom, hogy mi a foglalkozása. Nagyot is néznek amikor megismerik. Apa magas, kisportolt és fekete, dús haja van, ami kicsit már őszül, de ő ettől még macsósabban néz ki. Ja, és legmeglepőbb, hogy mindenki egy unalmas aktakukacnak festi le magában, pedig apa legaktakukactalanabb ember a Földön. Igazán illúzió romboló személyiség ilyen téren. A munkatársai imádják, ez is nagyon szokatlan, hogy a beosztottak ennyire szeretnék a főnöküket. Apa sosem bánik beosztottként velük, mindig egyenrangú félként beszél velük. Annyira imádom a személyiségét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ő a világ legszuperebb apukája.
- Nem az iskola. Na gyere, ülj le! Hosszú történet lesz.
- Ne kímélj. - mosolyodott el és leült mellém.
Elmeséltem neki mindent az iskola bejáratától, a félelmen keresztül, a rózsáig mindent. Nagyon jó halgatóság volt, nem szólt közbe csak amikor a végére értem.
- Hát Mel...- mondta teljes komoly arccal. - Fogalmam sincs, hogy mit csinálj. Ez anyád hatásköre. - mondta nevetve.
- Kösz apa! Tudtam, hogy rád számíthatok.
- Örülök, hogy segíthettem. Em! Mi a vacsora? Éhen halok!
- Makaróni. Ott van a tűzhelyen.
- Köszi Szivi. - mondta a legidegesítőbb hangján.
- Na..én megyek fel és lefekszem aludni.
- Rendben. Majd később felmegyünk hozzád. - szólt aki a dolgozóból.
- Oké. - mondtam fáradtan.
Gyorsan felkaptam a táskámat és ahogy a lábaim engedték felmentem a szobámba, A szoba a folyosó végén volt. A falak lila és fekete színben pompáztak. Hatalmas ágyam volt és saját fürdőszobám. Volt egy teraszom is ahova anya rózsákat ültetett a nyáron és mostanra gyönyörűen körbefutották a korlátot. Igazi hercegnőnek éreztem magam amikor kimentem oda. Látni lehetett onnan egész Londont.
Ma még nem kaptunk házit, tehát bepakoltam holnapra és elmentem lefürdeni. A fürdőszobában volt  zuhanyzó, fürdőkád és egy hatalmas tükör egy szekrénnyel. A csempét kidekoráltam üvegfestékkel, így nagyon otthonosan nézett ki. Megnyitottam a csapot és engedtem, hogy a meleg víz simogassa a testemet.Teljesen ellazultam, de a gondolataim folyamatosan a levélre tévedtek.
- Vajon ki tette a küszöbre? - ezekkel a gondolatokkal szálltam ki a kádból és felöltöztem.
Nagyon meleg volt a szobában, ezért odamentem az ablakhoz és kinyitottam. Kinéztem az ablakon. Egy alak állt a ház előtt a sötétben. Láthatta, hogy látom, mert engem nézett. Csak engem. Mikor apáék lent lekapcsolták a villanyokat megfordult és elment. Meg mernék rá esküdni, hogy a répás srácot láttam. De mit csinálhat itt kinn egyedül a sötétben? Miért figyel engem?...

2. rész "A rózsa"

Rocky nagyon örült, hogy láthat. Még kölyök kutya, de akkora erő van benne, mint egy kifejlett zsiráfban. Rögtön rám ugrott és nyalogatni kezdett.
- Szia Rock! Te is hiányoztál nagyfiú!
- Már itthon is vagy Melodie? - kérdezte anya és lejött az emeletről.
- Sportnap van a suliban. Semmi kedvem nem volt ott maradni.
- Pedig olyan ügyesen kézilabdázol. Nem tetszik a suli?
- De....- motyogtam.
- Aj-aj! Itt valami gond van. - vonta le a következtetést. - A konyhába! Most!
Anya nagyon csinos, rövid barna haja és kék szemei vannak. Olyan, mintha egy belső ritmusra lépkedne. Ellenben nekem hosszú sötétbarna hajam van és barna szemem. Annyira szeretnék rá hasonlítani, de én kiköpött apa vagyok.
Lepakoltam a táskámat az előszobában, leszedtem magamról Rockyt és elindultam a konyhába.
- Makarónit csinálok.
- Köszi anya. Imádom.
- Na de most meséld el, hogy mi történt.
- Van 5 srác....
- Hmm..helyesek. - kérdezte anya viccesen.
- Azok. - mosolyodtam el. - De most nem az a lényeg.
- Hát? - kérdezte.
- Mikor megjöttem nagyon megbámultak, de volt egy srác közöttük. Amikor belenéztem a szemébe nagyon megijedtem. Ő tetszik a legjobban és megijedtem. Anya, rendesen megijedtem tőle. Miért van ez?
- Megijedtél? Ezt, hogy érted?
- Nem tudom. Én se értem. Belenéztem a szemébe és egy különös érzés fogott el.
- Nem tudom Melodie. Én soha nem éreztem ilyet még.
- De ez semmi. Amikor jöttem haza felé odajöttek mellém és szó szerint felidegesítettek. Mikor meg bejöttem a kapun a barna srác állt a kapuban és engem nézett, aztán ő is elment a többiekkel.
 - Nagyon furcsa. De ugye nem bántottak?
- Dehogyis. Semmi ilyenről nem volt szó...
- Akkor kicsim nem tudom, hogy mit csináljak. Szerintem várjuk meg, hogy holnap mit fognak csinálni.
- És a legjobban még nem is mondtam..osztálytársaim.
- Hát akkor ezt jól kifogtad kicsim. - nevetett anya.
- Ez nem vicces. Két lány van rajtam kívül az osztályban, ők meg totál retardáltak.
- Nem ez tényleg nem az. - mondta anya és alig bírta visszatartani a nevetését.
- Neked se mesélek el többet semmit. - vágtam be a durcit.
- Ne haragudj kicsim. Tessek itt az ebéd.
Durcásan enni kezdtem a makarónit. Már az utolsó falatoknál tartottam amikor csöngettek.
- Kinyitod? - kérdezte anya. - Még be kell fejeznem ezt a tervet és küldöm is New Yorkba.
- Rendben.
Elvonszoltam magam az ajtóig. Nagy meglepetésemre nem állt ott senki, csak egy szál rózsa feküdt a küszöbön egy levéllel. A levélen ez állt:
.....

1. rész " Új iskola, új emberek"

Sziasztok!
Melodie Scott vagyok. 17 éves és most költöztem a családommal Londonba. A szüleim Emma és Matt. Apukám bankigazgató, anyukám divattervező. London egyik legszebb környékére költöztünk, egy gyönyörű kertes házba. Nagyon örültünk ennek a teleknek, mert a kuytusom Rocky is otthonosan érezheti magát itt. Testvérem nincsen, de a szüleim mindent megtesznek, hogy pótolni tudják. Tényleg mindenem megvan csak az nincsen meg amire a legjobban szükségem van: barátokra. A régi iskolámban mindenki elkerült. Senki nem akart egy olyan lánnyal barátkozni, mint én. Ezért maradt nekem a zene. Az időm nagy részét gitározással töltöm. Nem tartom magamat különcnek, csak másnak, mint a többiek. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy mindig önmagamat adjam, így nem lesz sok barátom, de ők legalább magamért fognak szeretni.
Szeptember van. A tanév most kezdődik. Augusztusban eljöttünk és beiratkoztam a Groove Hill középiskolába. Azért választottam ezt az iskolát, mert kevesen járnak ide, ezért úgy gondoltam, hogy könnyebben be tudok majd illeszkedni. Tévedtem...
Sűrű felhőréteg ereszkedett a főváros fölé. Az iskola pár utcányira van a házunktól, de apa ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen. Amikor megláttam az iskola épületét elfogott a pánik.
- Semmi baj Prücsök. - mondta apa.
- Félek. - nyögtem.
- Ez természetes, de te csak add magadat és akkor nem lesz semmi baj. - mondta és leparkolt az iskola előtt. - Ügyes legyél!
- Köszi apa. Suli után találkozunk.
Kiszálltam a kocsiból és elindultam a tanári szoba felé. Ahogy sétáltam a folyosón mindenki borzasztóan megbámult. Különösen 5 srác, akik egy csoportban álltak a szekrények mellett. Gondoltam, hogy ők az iskola rossz fiúi, mivel nem messze tőlük egy csapat lány állt és idétlenül vigyorogtak rájuk.
- Hát persze. - nevettem magamban. - Ők a suli szépfiúi. Minden csaj odavan értük. - ezen kicsit elmosolyodtam. Szerintem ők is észre vették, mert mosolyogni kezdtek. Tudták, hogy mire gondolok, mikor rájuk és a lány csapatra néztem. Igazából nem néztek ki rosszul. Az öt srácból 4 barna volt és volt egy szőke. Aki rögtön jobban megtetszett az egy barna hajú srác volt, gyönyörű barna szemekkel és répás pólóban. Ott állt és ahogyan a szemébe néztem éreztem valamit, de ez nem szimpátia volt, hanem félelem. Igen. Megijedtem tőle, de ezt az érzést gyorsan elhessegettem és a másik 4 -re néztem. Ők is nagyon helyesek voltak, de amikor az ő szemükbe néztem nem éreztem semmit.
Kavarogtak bennem az érzések amikor bementem az igazgatóiba.
- Jó napot! - köszöntem. - Melodie Scott vagyok.
- Szervusz Melodie. Jane Ross vagyok, az igazgatónő. - fogta meg a kezem. - Örülök, hogy a tanulók leszel.
- Köszönöm Mrs. Ross, én is nagyon örülök.
- Figyelemre méltóak a jegyeid. A 11.B.-be fogsz járni. Itt van az órarended. Remélem jól fogod magad érezni nálunk.
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Viszont látásra!
- Szia Melodie! - köszönt el.
Az igazgató alacsony nő volt, vékony alkattal. Fekete haját összefogva viselte. Volt a személyiségében valami barátságos.
Gyorsan megkerestem a tantermet, ahol az órám les. Bementem a terembe és odaadtam a tanárnak az igazolásomat.
- Szia Melodie! Osztály, ő itt Melodie. Mától az osztályba fog járni,
- Szia Melodie! - köszöntek kedvetlenül.
- Sziasztok!
- Keress egy szabad helyet és ülj le kérlek.
Az osztály nem volt túl nagy. Kettes padok voltak. Rajtam kívül még 2 lány volt az, de ők eléggé maguknak valók voltak. Ahogy elindultam a padok között észrevettem, hogy az 5 fiú is az osztályban tanul. A göndörke és a szöszi egymás mellett ültek. A helyes répás és egy másik teknősös felsős egy mást mellett közvetlenül mögöttük. A leghátsó sorban egyedül ült a negyedik barna. Mivel csak mellette volt szabad hely leültem oda.
- Szia! - mondtam. - Melodie Scott vagyok.
- Szia, Zayn vagyok. - mondta nem túl nagy lelkesedéssel.
Ezzel a beszélgetésünk abba is maradt, mert a srác elfordította a fejét és nem nézett többet rám.
Az óra borzalmasan unalmas volt. Biológia volt és a tavalyi anyagot ismételtük át. Nagyon szerettem a bioszt, ezért mindent órán nagyon figyeltem, de harmadszorra meghallgatni nagyon unalmas volt. Bezzeg az előttem ülők nagyon élvezték az órát. Folyamatosan beszélgettek, nem zavarta őket, hogy a tanár is benn van. Egyre jobban idegesítettek és váltak unszimpatikussá.
Végre kicsöngettek.
Gyorsan felálltam és kisiettem a teremből. Ma hál'istennek csak ezt az egy órát tartották meg, mert szeptember elsején az iskolai hagyomány volt sportnapot tartani. Nagyon szeretek kézilabdázni, de most semmi kedvem nem volt ott maradni, ezért elindultam hazafelé.
Az eső is elállt, ezért nyugodtan sétáltam hazafelé. Bedugtam az iPodomat a fülembe és ütemre lépkedtem. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Időközben az 5 idegesítő srác utolért és az én tempómban jöttek.
- Segíthetek? - kérdeztem enyhe megvetéssel a hangomban.
- Nézzétek! Bioszon nem hagytunk jó benyomást Melodie-ban. - nevetett Zayn.
- Hát nem igazán, és ha most megengeditek bemennék.
Pont elértünk a házukat, ezért kinyitottam a kaput.
- Váó! Milliomos negyed. Ez igen. Majd hívj el minket is. - röhögött a teknőcsrác.
- Örülök, hogy találkoztunk. - vetettem oda félvállról.
Gyorsan bementem a kapun, de annyit még hallottam, hogy a göndörke még ezt mondja:
- Gazdag csajszi! Holnap sem úszol meg minket!
A 3 barna és a szöszi előre mentek, de a répás maradt és csak nézett engem, majd ő is a többiek után ment.
- Ezt az év is jól kezdődik - gondoltam magamban és bementem a házba....