7. rész "Bocsánatkérés(ek)"

A kérdések, mint a villám cikáztak bennem. Egy kis parkhoz értem a város  peremén. Annyira szédültem, hogy muszáj volt leülnöm egy kicsit, különben ott estem volna össze.
- Vissza kel mennem órára. - gondoltam magamban. - Nem lóghatok már az első tesiórámról.
Megpróbáltam összeszedni magam és valami normális ábrázatot erőltetni az arcomra. Gyorsan visszamentem a suliba, megkerestem a tesicuccomat és elindultam a tornaterem felé. Itt, a Groove Hillben tesiórákon a fiúk és a lányok együtt vannak. Mikor eljöttem a suli udvar mellett láttam, hogy az udvaron leszünk ma. Osztálytársnőim persze nem öltöztek át. Gondoltam. Jellemző is rájuk. Kis városi libák, gondolom nem akarják, hogy letörjön a körmük vagy a sminkjük elkenődjön vagy hasonló problémák történjenek velük. A srácok is a pályánál voltam, csak éppen kis csoportokra verődve. Akaratomon kívül is a szemem az "ők" csoportja felé siklott. Megláthattak, mert mind a 3-n felém fordultam. Szemükből sugárzott a fájdalom. Nem tudtam olyan gyorsan elkapni a fejem, hogy ne találkozzon Louissal a szemünk. Éreztem,  hogy mennyire bántja amit tett, de nem akartam beszélni vele. Egyszerűen képtelen voltam rá. Szerencsére tanár még nem volt sehol. Gyorsan besiettem az öltözőbe és felvettem a melegítőmet. Hajamat kapkodva összefogtam és visszamentem a többiekhez. Igazából nem mentem oda senkihez, de legalább nem voltam egyedül. Találtam egy fát a pálya mellett. Jó nagy árnyéka volt, ezért kényelmesen leültem alá. A nap simogatta a karomat, amikor kicsit kiraktam napoztatni. Annyira könnyűnek éreztem magamat, sebezhetetlennek. Egy kis időre megfeledkeztem arról, hogy újra megbántottak. Végre, hacsak egy pillanatra is, de boldog voltam. Elgondolkodtam azon, hogy miért történnek velem ezek a dolgok, hogy miért kell nekem mindig szenvedni. Még soha nem voltam egyszer se igazán boldog. Valami mindig beárnyékolta a boldogságomat. Általában azért nem vagyok jóban az emberekkel, mert elkerülnek. A volt iskolámban mindig egyedül voltam. Lassan a depresszióba sodortam magam. Mindig azt kerestem, hogy mi a baj velem. Aztán megtaláltam a zenét. A zene átsegített a legrosszabb pillanataimban. Ott volt nekem amikor szomorú voltam, amikor örültem, amikor  meghalt az első kutyusom, amikor felvettek a kézilabdacsapatba, szóval mindig. Nagyon sokat köszönhetek a zenének. Így gondolkodtam, és észre sem vettem, hogy valaki fölöttem áll már egy jó ideje.
- Melodie...- szólított meg Niall.
- Mit akarsz? - fordultam felé és felálltam.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni.
- Bocsánatot? - kérdeztem egy megvető mosoly kíséretében. - Ezek után még van képed idejönni és azt kérni, hogy bocsássak meg, mert újra sikerült elérnetek, hogy egy szánalmas idiótának erezzem magam?
- Hidd el, mi nem akartuk, hogy így legyen.
- Hát persze. Ti azt hittétek, hogy olyan hülye vagyok és nem veszek észre semmit az egészből. Ugye?
Niall nem szólt semmit. Lábával egy követ rugdosott. Nem mert a szemembe nézni. Nem is csodáltam.
- Kérlek. - szólt egy rövid szünet után. - Nem tudod, hogy miért csináltuk.
- Igazad van. Tényleg nem tudom, de ezek után nem is akarom megtudni.
- Ha tudnád az okot te is teljesen máshogy viselkednél velünk.
- Ti is az okaitok! Rohadtul elegem van már belőlük. Már bánom, hogy szóba álltam veled, sőt, azt bánom, hogy ebbe az iskolába jöttem. - fakadtam ki és otthagytam Niallt a fa alatt. Köpni, nyelni nem tudott úgy meglepődött. Lehet, hogy túl kemény voltam, de nem érdekelt.
- Téged aztán nem lehet leoltani. - szóltam Niallnek, mikor utánam jött.
- Csak annyit kérek, hogy ezt az egy mondatot még hallgasd meg. - mondta és elkapta a karomat.
Tiltakozni akartam, de nem tudtam ellenállni azoknak a szemeknek.
- 1 mondat. utána ugye békén hagysz?
- Örökre ha azt akarod.
- Ne mondjad! - sürgettem.
- Csak annyit akartam, hogy amit délelőtt mondtam. Az nem volt hazugság. Tényleg úgy gondoltam.
- Arra gondolsz, hogy a barátom vagy?
- Arra, és még ha most azt mondod, hogy nem kérsz belőlem...én megértem, de én attól még a barátod vagyok.
- Akkor jó...- mosolyodtam el. Láttam, hogy ő is elmosolyodik, ezért folytattam. - Nem kérek belőled. Sem belőled, sem a barátaidból. Jut eszembe...ők miért nincsenek itt?
- Ők nem...
- Hagyjuk. Lényegtelen az egész. Annyit kérek tőletek, hogy a továbbiakban hagyjatok engem békén.
- Meglesz...- suttogta Niall.
Fogtam magam és elmentem átöltözni. A könnyeim csak akkor törtek elő, mikor már jó távolba kerültem. A tanár nem volt hajlandó jönni ezért elkezdtem levenni a cuccaim. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül...