4. rész " A lelki társ"

Éjszaka borzasztó álmom volt. Egy sötét sikátorban feküdtem és tiszta vér voltam. A szívem az utolsókat ütötte. A tüdőm eszeveszett küzdelmet folytatott a levegő vételekkel. Minden lélegzetnél úgy éreztem, hogy 1000 tű szúródik belém. A karomat és a lábamat nem bírtam mozdítani. A hideg macskakő enyhített egy kicsit a fájdalmamat, de ebből szinte semmit nem éreztem.
- Segítség! - próbáltam kiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem voltam egyedül, ugyan nem láttam senkit, csak egy hangos, velőtrázó nevetést hallottam. Ismertem ezt a hangot. A répás volt. A fejem kibírhatatlanul fájt. Éreztem, hogy itt a vég. A szívem már alig pumpálta a vért ereimben. A halál csendesen rakta rám súlyos köpenyét. Könnyűnek éreztem magam. Az élet nehéz. Megszűnt a fájdalom. Többet semmim sem fájt. Mielőtt még a másvilágra kerültem volna ezt még tisztán halottam:
- Szeretlek Melodie! - mondta a gyilkosom.
Felébredtem.
A pizsamám tiszta víz lett. A homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek. Az órámra pillantottam: 6:40.
- Ideje felkelnem. - gondoltam.
Kikecmeregtem az ágyból és elmentem lezuhanyozni. Az álom emléke még elevenen élt bennem. A répás megölt, de közben azt mondta, hogy szeret. Nem tudtam, hogy mit jelenthet ez az egész, ezért nem akartam még csak gondolni se rá.
Gyorsan felöltöztem és lementem reggelizni. Az asztalon egy üzenetet találtam.
" Melodie!
Korábban kellett elmennünk dolgozni. Reggelit találsz a hűtőben. Délután találkozunk. Ügyes legyél!
Szeretünk : Apa, anya"
Megkerestem a hűtőben a reggelimet. Rántotta volt jégsalátával. Kiraktam a tojást egy tányérra, a salátát egy tálba és leültem megreggelizni. Reggeli közben átfutottam az órarendemet: nyelvtan, irodalom, matek, tesi, informatika.
- Szuper! Ez laza nap lesz.
Elpakoltam a reggelim, felmentem a táskámért és elindultam az iskolába. Negyed nyolc volt. A házirend szerint csak háromnegyedre kell beérni. Az iskola nem volt messze, ezért kicsit lassabban mentem. Észre sem vettem, hogy valaki mellettem sétál. Egy lány volt. Hosszú barna haja és barna szeme volt, mint nekem. Haját egy pánttal fogta hátra. Volt valami kedves a tekintetében.
- Szia! Melodie Scott vagyok. - köszöntem neki.
- Szia Melodie! Maya vagyok. Maya Watson.
- Te is a Groove Hill-be jársz?- érdeklődtem.
- Igen. 11A-s vagyok.
- De jó! Én 11B-s. Hogy-hogy tegnap nem láttalak?
-Általában egyedül vagyok. Nincsen valami sok barátom. Elkerülnek, mert azt mondják más vagyok, de én szeretek más lenni. - mosolygott.
- Tudom miről beszélsz. - nevettem. - Én is ebben a csónakban evezek.
- Azért sem állnak velem szóba, mert gazdagok a szüleim.
- Velem is ez van. Mindenki azt hiszi, hogy sznob vagyok. Pedig én aztán sok minden vagyok, csak sznob nem. - mosolyogtam.
- Végre egy normális ember! - kiabálta.
- Shh! - nevettem. - Te Maya!
- Na??
- Máris bírlak. - mondtam és megütöttem a vállát.
- Én is téged. - ölelte át a vállam. - Megtaláltam a lelki társamat.
- Végre nem utálok majd idejárni. - nevettem.
- Pedig hidd el...ez a világ leggyökérebb helye. - nevetett vissza.
Időközben beértünk a suliba. Azért tetszett ez a hely, mert kevesen vagyunk. Otthonos.
- Na figyelj! Ők itt a lúzerek. - mutatott egy csoport orrát túró, szemüveges fiúra és lányra.
- Jujj! - rezzentem össze.
- Szokásos reakció. - nevetett. - Ők a sportolók. Nagyon jó testük van, de vehetnének egy kis agyat, mert az nem sok jutott nekik.
- Valahogy ezen nem csodálkozom.
Az a pár srác egymásnak mutogatta az izmait és arról beszélgettek, hogy melyiknek jobb a feneke.
- Uhh! Már ennyi az idő? - nézett az órájára. - Mennem kell órára. Szünetben találkozunk. Szia!
Én megkerestem a termünket. Szerencsére nem volt benn még senki, ezért leültem a helyemre. Meglepetésemre egy újabb szál rózsa és egy levél várt a padomon. A levélen nem volt újra feladó. Kíváncsi voltam, hogy mit írt, de nem volt időm kinyitni, mert már jöttek a többiek....