17. rész : "Levegő és fenyegetés"

- Mi? - kérdezte suttogva.
- Valaki jár a házban. Most mit csináljunk? - kérdeztem idegesen és közelebb húzódtam Louishoz.
- MI nem csinálunk semmit. Én lemegyek és megnézem, hogy ki az. Te meg addig itt maradsz.
- Én is lemegyek. - erőszakoskodtam - Nem tudhatod mire képes.
- Szó sem lehet róla. Nem bírnám elviselni, hogy ha valami bajod esne. - mondta Louis és homlokát az enyémnek döntötte.
- Ahogy én sem akarom, hogy veled bármit tegyenek...
- Semmi baj nem lesz, csak engedd, hogy lemenjek, mert ha így haladunk a szüleid hazaérnek és akkor velük fog történni valami.
- Igazad van...menj..- mondtam és elengedtem a gallérját amit eddig folyamatosan szorítottam.
- Nem lesz semmi baj. - ismételte meg, nyomott egy puszit az arcomra és eltűnt.
Idegesen leültem az ágyamra és vártam., hogy Louis visszajöjjön. Csak ültem és imádkoztam, hogy bárki is járt a házban már ne legyen itt. Most éreztem először, hogy mennyire szeretem és, hogy képtelen lennék élni nélküle. Annyira fontos lett nekem egy hét alatt. Bevésődött az agyam minden kicsi részébe, a bőröm alá. Még ha akartam volna se tudtam volna kiverni a fejemből. Louis a lényem lett, az életem része. Tudom, hogy nem a legjobb része, de számomra nélkülözhetetlen. Olyan, mint a levegő. Mikor városban vagy tudod, hogy nem egészséges, de mégsem tudnál élni nélküle, de amikor végre kijössz a szmogból  élvezet nagyokat szippantani a tiszta levegőből. Valahogy ilyen nekem Louis. Sokszor összeveszünk, pedig még alig voltunk kettesben, de mindig ki tudtunk békülni és olyankor még a lélegzetvétel is könnyebb. Most már a lényem egyik része. Nem tudom meddig maradunk együtt, igazából semmit nem tudok. De annyit igen, hogy teljesen és visszavonhatatlanul belé szerettem. Ezt semmi sem tudja megváltoztatni.
Hirtelen lekapcsolódtak a villanyok a szobában és az egész házra teljes sötétség borult. Gyorsan a kapcsolóhoz szaladtam és megpróbáltam felkapcsolni. Semmi. Gondolhattam volna.
- Louis! - sikítottam halkan.
Nem érdekelt, hogy azt kérte maradjak. Meg kellett nézem, hogy van-e. Lefutottam a lépcsőn. Fogalmam sincs, hogy futottam le olyan gyorsan esés nélkül, biztosan az adrenalin volt az oka. Úgy éreztem, hogy ha maga Drakula is lett volna a házban még ő se lenne akadály.
- Louis! Looouis! - kiabáltam kétségbeesetten.
Nem érkezett válasz. Úgy gondoltam, hogy előbb a villanyórát kellene megnéznem, mert úgy nagyobb az esélye, hogy megtalálom ebben a hatalmas házban.
A villanyóra a lépcső alatti kis szobában volt. Valahogy odabotorkáltam a sötétben. Az ajtókilincset nem volt nehéz megtalálnom...a villanyóraszekrényt annál jobban. Szerencsére pár perc alatt az is megvolt. Végig tapogattam és boldogan vettem észre, hogy csak egy biztosíték volt lecsapva. Felpöccintettem és a házban újra az összes lámpa világítani kezdett, így Louis keresésére indultam.
- Lou..- mondtam, de nem tudtam végigmondani, mert megláttam, hogy ott ül a nappaliban.
- És lőn világosság! - nevettem. - Ugye nem láttál itt senkit?
- Nem...nyilván pont kiment amikor becsukódó ajtót hallottuk. - mondta elhaló hangon és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Valami baj van? - kérdeztem ijedten és leültem mellé.
Észrevettem, hogy valami papírt szorongat a kezében.
- Ez mi? - kérdeztem.
Nem szólt semmit, csak üveges szemmel meredt a semmibe.
- Louis! Mi van a kezedben?
- Tessék! - mondta és a kezembe nyomta a papírost.
Széthajtottam a papírt és kicsit olvashatóbb állapotba hoztam, mert Louis annyira erősen szorította, hogy a tinta kicsit elkenődött, de a szöveg még így is olvasható maradt:
"Rossz emberekkel barátkozol...nehogy te legyél a következő..."
Megdermedtem. Valaki meg akar szabadulni Louistól és az egészben a legrosszabb, hogy az az ember itt volt a házunkban, tehát figyel minket.
- Úristen! - motyogtam. - Mégis ki akar téged bántani?
- Melodie...- mondta Louis, aki miközben olvastam folyamatosan az arcomat nézte. - Nézd meg jobban...a hátulját.
Idegesen megfordítottam a lapot. A hátán egy név állt: Melodie
- Ezt a levet nem nekem...hanem neked szánták. - mondta és egy könnyes lett a szeme.
- Ne...nekem? De miért? - nyögtem és sírni kezdtem.
- Nem tudom...- mondta Louis és átölelte a vállamat.
A sírás annyira erőt vett rajtam, hogy Louis nyakába temettem az arcomat.
- Shhh! Ne sírj édesem! Megoldjuk! Megígérem, hogy senki sem fog bántani. Nem hagyom, hogy bárki bántson téged.
- Nem lehet...hogy valaki csak szórakozik velem?
- Nem hiszem...Mike is kapott egy ilyen levelet mielőtt..
- Istenem...- öleltem meg szorosan. - Ez nem történhet meg.
- Gondolom Maya elmesélte...
- Igen... de örülök, hogy megtette, most nem lenne erőd elmesélni.
- Annyira szeretlek! - mondta és megcsókolt. Könnyein eggyé váltak az arcunkon, majd Louis mellkasára csöpögtek.
Hirtelen eszembe jutott valami...gyorsan megnéztem a levelet újra. Az írás nagyon ismerős volt..aztán beugrott hol láttam. Gyorsan az előszobába mentem ahol a legelső "rózsáslevelet" hagytam. A 2 írás megegyezett.
- Louis...- dadogtam. - Nem ez az első levelem tőle.
- Hogy mi? - hüledezett és odaszaladt hozzám.
- Ezt még hétfőn kaptam egy rózsával. Azóta kaptam még 2-t. Szerelmes idézeteket küldözgetett.
Louis láthatóan megbénította amit hall.
- Louis...ez egy pszichopata...
Hirtelen kinyílt az ajtó és anyáék jöttek meg Mason bácsival.
Gyorsan eldugtam a leveleket és megfogtam Louis kezét.
- De jó, hogy itthon vagytok! -mosolyogtam. - Apa, anya, Mason bácsi..ő itt Louis Tomlinson..a barátom.
- Szia Louis! - mosolygott anya és egy puszit nyomott az arcára.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - fogott vele kezet apa.
- Én már nem tudok mit mondani csak, hogy mázlista vagy, az én kicsi Melodiem remek lány.
- Köszönöm szépen, hogy ilyen kedvesek velem. - mosolygott Louis.
- Ugye itt maradhat vacsorára? - kérdeztem.
- Még szép! - nevetett anya és apa kórusban. - Mason is elhozta egy barátját.
- Igen? Kit? - kérdeztem a bácsikámhoz fordulva.
- Ő Tyler Adams. - mutatott a háta mögött álló férfira akit észre sem vettem eddig.
- Nagyon örülök. - nyújtottam a kezem.
- Nem különben. - mosolygott.
Éreztem, hogy Louis megdermed újra mellettem miközben a férfira néz és ezt suttogta:
- De hiszem ő....